Kedves Barátom,

Sokat gondolkodtam, mi lehet a baj? Hogy hozza a sors, hogy folyton félre megy minden? Hogy lehet, hogy ész, erő és szent akarat hiába sorvadoznak egy átoksúly alatt? Sajnos a helyzet teljesen egyértelmű: a magyarok elmebetegek. Legnagyobb ellenségük önmaguk.

1914-ben gróf Tisza István vezetésével boldog örömmel elmentek egy olyan háborúba, ahol saját bevallásuk szerint győzelem esetén sem nyerhettek semmit, viszont annál többet veszthettek. Tehát értelmetlen volt az egész, de azért elmentek, hogy addig sosem látott nagyságú erőfeszítések és áldozatok árán megérkezzenek Trianonba, ahol megtörtént az, ami vereség esetén várható volt. Például Sztancsay Miklós, Selmecbánya főjegyzője, is előre látta:

„Félek a jövőtől. Meglátod a világháborút nem kerüljük el. Ha hadba vonulunk Szerbia ellen, nyakunkra jön az orosz. Az angol meg a francia is szembe kerül a némettel. Olyan világégés lesz itt, melyből a Monarchia nem kerülhet ki győztesen. A háború vége Magyarországra lesz szörnyű. Szülőföldemet, Erdélyt, elnyeli majd az oláh. A Felvidéket, a tótsággal együtt uralma alá hajtja a szlávság. Tenyérnyi Magyarország marad.”

Ahol nemrég még 30 milliós magyar birodalomról álmodoztak egyesek, most hisztérikusan kántálták, hogy Igazságot Magyarországnak. Sokan ma sem fogják fel, hogy 1920. június 4.-én megkapták ezt az igazságot, a háború igazságát: jaj a legyőzötteknek!

A magyarok maguk keresték ezt az igazságot, önként, dalolva, cigányzenére, felvirágozva. Nem volt ez olcsó igazság. 700 ezren elestek érte, 800 ezren belerokkantak, ugyanannyian fogságba estek. A hadi kiadások összesen 33 milliárd koronát tettek ki. Ennek nagyságrendjét jól érzékelteti, hogy az állam évi bevétele 2 milliárd korona körül volt. A háború költségeinek több mint felét lakossági hadikölcsönből, harmadát fedezetlen papírpénz kibocsátásból, azaz pénzrontásból fizették. A vereség következtében a hadikölcsön kötvények fabatkát sem értek, a pénzük elértéktelenedett, az árak többezerszeresükre nőttek, megtakarításaik semmivé lettek.

A magyarok a történtekért semmiféle felelősséget nem vállaltak. Ha képesek lettek volna szembenézni a valósággal átkozhatták volna önmaguk, vagy vezetőiket, akik ide juttatták az országot. Ehelyett zsidózni kezdtek, annyira, hogy szinte államvallássá vált az antiszemitizmus. Az antiszemita nézetek helyességét törvényekkel is igazolták, amikben kimondták: boszorkányok márpedig vannak.

A fájdalom annyira elvette az eszük, hogy amikor megjelent egy falragasz azzal a szöveggel, hogy "Bethlen István egyedül harcol egész világ ellen! Álljatok mellé!", akkor a magyarok ahelyett, hogy adtak volna rá - a miniszterelnökre - egy kényszerzubbonyt, jórészt mellé álltak, s mindent alárendeltek ennek a kilátástalan küzdelemnek.

Az elmebaj 1941-re oly súlyossá vált, hogy hadat üzentek Szovjet-Oroszországnak, az Egyesült Államoknak, és háborúba keveredtek a Brit Birodalommal, annak ellenére, hogy egyikkel szemben sem volt semmiféle követelésük. Akikkel szemben volt, azokkal addigra már szövetségben álltak - egymással szemben. Tudathasadt állapotukban a magyarok eszelősen önmaguk ellen fordultak. Nekiláttak kiirtani a minden rosszért felelőssé s rabszolgává tett zsidókat, s ahogy a végeredmény mutatja, a háború során a magyarok egyedül ebben - az öncsonkításban - értek el sikereket.

A háborúban 100-180 ezer katonájuk esett el, 90-100 ezer megnyomorodott. A polgári áldozatok száma 80-100 ezer körül volt. Hadifogságba 500-700 ezer katonájuk került, 380-390 ezer oroszba, ahova még 250-300 ezer polgári személyt is elvittek kényszermunkásnak: 180-200 ezer nem élte túl. A munkaszolgálat, a deportálás, az ad hoc öldöklés vagy 500 ezer zsidó életét követelte. 

A magyarok anyagi kárban sem szenvedtek hiányt. Összesen 22 milliárd pengő értékben pusztultak el javak. A nemzeti vagyon 40%-a lett oda. A sínhálózat 40%-a, a mozdonyok 66%-a, a vagonok 75%-a. A dunai hajóparkból csak hírmondó maradt. Posta és telefonhálózat nem létezett. A hidakat felrobbantották. A gyárak 90%-a megsérült, több mint felük jelentősen, jó pár teljesen megsemmisült. Elveszett a munkagépek 75%-a, a mezőgazdasági géppark 60%-a, az állatállomány 60%-a, ezen belül a sertések 79, a juhok 80%-a. És még három falu. Aztán ilyen-olyan címen 330 millió dollárt kellett fizetniük a Szovjetuniónak, miközben 280 millió dolláros követelésük maradt a Harmadik Birodalom romjai alatt. Mai értéken számolva ez 4 milliárd 950 millió + 4 milliárd 200 millió dollár.

A magyarok 14 milliárd pengőt költöttek arra, hogy ezt elérjék. Nem ez volt a cél, de ez sikerült. A háború számláit jórészt pénzrontásból fedezték: ha elfogyott a pénz, gyorsan nyomtak még. Nem csoda, hogy világrekordot állítottak inflációban. Ráadásul a Magyarország nevű füstölgő romhalmaz orosz megszállás alá került, így el kellett tartani a Vörös Hadsereget is.

Az új élet hajnalán a magyarok - ha már úgyis benne voltak - gyorsan deportálták a történtekért felelőssé tett svábokat, pedig alig maradt vasúti kocsi az országban.

Miután a Kommunisták Magyarországi Pártja erőszakkal kisajátította a hatalmat s vele az ország minden javát, a magyaroknak nem maradt más választásuk, mint rohamléptekkel elindulni a földi paradicsomba vezető úton a fényes jövő felé, menet közben utolérni és meghaladni a megvetett „hanyatló nyugati rothadó kapitalista” világot.

A cél szentesítette az eszközt. Érdekében minden anyagi és emberi erőforrást egy kézben, a Párt kezében összpontosítottak, hogy hatékonyan, tervek szerint használhassák fel azokat. A magyarok terveit a Tervhivatal dolgozta ki. Általában ötévesek voltak és részeletekbe menően szigorúan megszabtak mindent az utolsó munkapadig lebontva.

A magyarok tervei természetesen mindig teljesültek. Ezekről a lapok - amiket persze tervszerűen, központosítva írtak - diadaljelentésekben számoltak be.

1950-1990 között alsó hangon 4000 milliárd 300 millió forintot ruháztak be a magyarok tervszerűen. Ez nagyjából az adott időszak állami összbevételeinek fele. Fele az iparba ömlött, ahol a Terv teljesítése meghatározott mennyiség bármi áron való legyártását jelentette, abból az anyagból, amit éppen kaptak, úgy, ahogy az agyonhasznált gépekkel sikerült. Ami elkészült azt sokszor veszteséggel vagy sehogy sem lehetett eladni, de nem baj, a Terv teljesült, volt prémium és kitüntetés.

A veszteséges vállalatokat a körülmények ellenére valahogy mégis nyereséges vállalatok hasznából finanszírozták. Mivel ilyenekből az idők folyamán egyre kevesebb lett, a magyarok kölcsönöket vettek fel. Annyit, hogy az adósság mértéke államtitok lett. Amelyik magyar hivatalból megtudta, az inni kezdett. A hiteleket a rendszer fenntartására költötték, olyan sikerrel, hogy Berecz Frigyes ipari miniszter statisztikája szerint 1987-re már csak a magyar gazdaság 3%-a volt képes a fejlett világ piacára eladható árut, megfelelő minőségben, problémamentesen, határidőre előállítani, azt nyereséggel értékesíteni.

Ekkor, négy évtizedes szervezett nyersanyag, energia, munkaerő és pénz pocsékolás után eljött a rendszerváltás, és a magyarok elindultak a szocializmusból a dadaizmusba vivő úton. Első útjuk – mint bevásárlóturista – Ausztriába vezetett, ahol az üzletekben megjelentek a táblák: Magyarok, ne lopjatok!

Világrekordot állítottak kopjafa és székelykapu állításban s remélték nemsokára beköszönt a megérdemelt jólét. Megteremtésére pártokat alakítottak. A versengésből végül a legtöbbet lopó és legnagyobbakat hazudó párt került ki győztesen.

A párt emberei megszállták az államot, annak kapcsolt részeit. Saját érdekeiknek rendelték alá a kormányzást, a törvényhozást, az igazságszolgáltatást. Helyzetükkel visszaélve pályázatokon, támogatásokon, túlfizetett megrendeléseken keresztül az állam jövedelmeit saját vállalkozásaikba, alapítványaikba, egyesületeikbe csatornázzák. Erőfölényükkel visszaélve pedig, amelyik cég megtetszik nekik, azt elvehetik. El is veszik. Ha mégsem tudják, tönkre teszik. Mindenhova hozzá nem értő, buta, tehetségtelen, züllött magyarokat neveznek ki, még a miniszteri posztokra is.

Stratégiai ágazatuk a sport és a hazugságipar. A magyarok ezermilliárdokat költenek rájuk, azaz öntik pénzük kijelölt zsebekbe, amiből nemhogy semmiféle hasznuk nincs, de szokás szerint óriási károkat okoznak önmaguknak. Azzal is, hogy hivatásos, jól fizetett agymosók és népbutítók serege fest nekik saját pénzükből ördögöket a falra. Kiváló munkájuknak köszönhetően a magyarok tévhiteket dédelgetnek és fantomokkal hadakoznak.

Elmebetegségük legszembetűnőbb jele, hogy rögeszmésen stadionokkal építik tele a Kárpát-Medencét. Közben büszkén feudalizálják az országot. Örökletes terheltségre utal, hogy bevezették a vármegye elnevezést és a főispáni titulust. Lettek megint udvari bolondok, sőt néhány udvari törpe is. Ha így folytatják, a magyarok nemsokára belépnek a harmadik jobbágyság korába.

És még csodálkoznak rajta, hogy semmit nem ér a pénzük, mikor gyámság alá kéne helyezni őket, mert nem tudják, mit cselekszenek. Persze – ahogy Simicska mondta – „mindenkinek alkotmányos joga, hogy hülye legyen.” Vagy dadaista. Mert a magyarok bizony egyre gyakrabban emelkednek értelmen túli, józan ésszel fel nem fogható tartományokba. Akkor is, mikor uniós fejlesztési pénzen kutyafitnessz centert építettek Drégelypalánkon. Bordrogkeresztúron meg 40 centis kilátót.

És a lakosok nem kergették el a polgármestert kapával!

Megszokták - vagy már észre sem veszik? -, hogy csúfot űznek magukból.

Remélem, azért Te jól vagy!

Én most megyek eszem egy jó giroszt. Van egy jó kis török büfé itt a sarkon.

Szeretettel ölel

Pista

Döbling, 2023. március 16.