Kedves Barátom,

Minap itt az intézetben az emberi minőség fontosságáról beszélgettünk. Arra jutottunk, hogy ezen múlik minden. Ezen múlt Magyarország is, mert nemcsak a mai, hanem a tegnapi, sőt tegnapelőtti Magyarország vezetői sem képviseltek minőséget, hanem jórészt tudás, tehetség, tisztesség és elképzelés híján való lények voltak, ami jelzi, hogy a közéletben ezen tulajdonságokra Magyarországon semmi szükség nincsen, hanem a legfontosabb kellék egy jól fésült seggfej, amivel viszont, ha akarna sem tudna jól kormányozni az illető.

A polgárok a jól fésült seggfejek közül üres szlogenek alapján kiválasztják a szívükhöz közelebb állót, aki általában valamilyen eszmei alapon állónak hirdeti magát, csakhogy nem az a lényeg, hogy milyen eszmei alapon kormányozzák az országot, hanem, hogy mifélék. Mert elvileg bármilyen alapon lehet jól kormányozni, de a magyaroknak még sehogy sem sikerült. Mert folyamatosan olyan embereket küldtök a parlamentbe, önkormányzatokba, olyan emberek kormányoznak bennetek, mint amilyenekről a reneszánsz költő, Aeneas Silvius Piccolomini - a leendő II. Pius pápa - ír egyik levelében. Kivonatoltam és mellékeltem Neked lényegét.

Ezzel búcsúzom,

Pista

Döbling, 2023. április 25.

Tehát

Johannes von Eich urat, a bölcs és híres jogtudóst a költő Aeneas Silvius szívből köszönti.

A boldog élet az erényekből sarjadzik, ifjak: az erényes emberek azonban ki vannak rekesztve a fejedelemi lakokból, s ha véletlenül vagy tévedésből olykor átlépik is a küszöböt, a magas palotákban burjánzó erkölcstelenség nyomban rémült menekülésre készteti őket. Hagyjátok ezt a vadászterületet a csepűrágóknak, talpnyalóknak meg a többi ingyen élőnek, akik a feketét is fehérnek mondják. Mert derék embernek nincs keresnivalója a fejedelmeknél. Ez volt Silvius atyám tanácsa. Engem nem tudott apám eltéríteni az udvari szolgálattól, pedig gyakran figyelmeztetett, hogy csak a vesztemre lesz, ha belecsöppenek a fejedelmek őrültségeibe. Később aztán a tapasztalat megtanított arra, amit korábban nem hittem: most már látom, mily igaz apám mondása.

Egyesek azt állítják, hogy azért szegődtetik el fiaikat a fejedelmekhez, hogy erkölcsi oktatást nyerjenek és erényeikben megizmosodjanak. Helyesebb volna azt mondaniuk, hogy gonoszságot tanulni és ocsmányságra nevelődni küldik oda fiaikat. Mert az udvarban találhatók a legromlottabb emberek és a legtisztességtelenebb beszédek: ez bujaságra bujtogat, az falánkságra, erkölcsös életmódjával senki sem kérkedik, csupán azzal, hogy szüzet erőszakolt meg, asszonnyal fajtalankodott, hogy vetélytársát megölte, vagy rablott valamit.

Az ostoba és tapasztalatlan tömeg azonban nem veszi észre ezeket a visszásságokat, csak az aranyos ruhákat meg a lovon ülő deli lovasokat látja, és a kincs, ezüst, arany, szolgahad és a díszes külső a szemébe ötlik, de vak marad a belső sanyarúsággal szemben. Seneca azonban, ez a bölcs férfiú megírta: "ha azoknak, akiket boldognak láttok, nem a külsejét, hanem rejtett bensőjét szemlélitek: nyomorultak, ocsmányak, aljasok, csak kívülről meszeltek, mint a falaik."

És még csak azt se gondold, hogy jól és gond nélkül élnek! Mert mennyi baj van az illetménnyel is, milyen sokat lecsípnek belőle! Soha nem adják ki idejében, soha teljes egészében, fűhöz-fához küldözgetnek, mindenféle hazugságokkal hitegetnek. Sokan soha nem kapnák meg a bérüket, ha a számtartót meg nem ajándékoznák.

Hallgasd most meg, milyen ételeket raknak elénk, aztán élvezd őket, ha tudod! Más állat nem kerül a kés alá, csak marha, kecske, sertés vagy medve. De a számtartó nem vesz ám friss vagy alig állott húst, hanem csakis büdöset, mert mennél olcsóbban vásárol, annál többet lophat. Hideg, kétszer kifőzött, piszkos, ízetlen, büdös húst kapsz, tele füsttel és korommal, fűszer, só, ízesítés nélkül elkészítve. A káposzta rohadt, a répa aszott és penészes, a hüvelyesek félig főttek. Sajt ritkán kerül eléd, de ha mégis, szinte mozog a sok kukactól, egyébként is csupa lyuk, az állásban megpenészedett és keményebb a kőnél. Büdös vaj és avas szalonna fűszerezi étked. Tojást csak akkor raknak eléd, ha már csirke van benne. A körte meg az alma vagy fonnyadt, vagy savanyú, ha nem te ennéd, a disznók elé dobnák. Kenyered fekete s olyan kemény, hogy zápfogaddal alig tudod elrágni.

Őrjöngés fog el, ha megiszod az udvar borát, oly savanyú, fölvizezett, romlott, zavaros, keserű. Azokról a fejedelmekről nem is szólok, ahol csakis sört adnak inni: keserű az mindenütt, de az udvarnál a legkeserűbb és leghitványabb! És nehogy azt hidd, hogy ezüst- vagy üvegpohárból ihatsz: az egyiket attól féltik, ellopod, a másikat, hogy összetöröd. Ennélfogva megfeketedett, ócska, szutykos fakupából iszol, a fenekén már sűrűn áll a mocsok, gyakran abba vizelnek az uraságok.

Említsem-e a fekete, rongyos, összemaszatolt asztalkendőket? Még hagyján, hogy undort keltenek, de mind a csiriz, hozzáragadnak az ember kezéhez, valahányszor beléjük akar törölközni. Ezért sokan inkább saját ruhájukon itatják le kezükről a zsíros mártást. Innen az a zsír, amit az udvaroncok mellényén látsz. Naponta cserélt, vakítóan fehér kettős selyemabroszok csak a fejedelemnek járnak, a te abroszod addig marad ott a deszkához erősítve, amíg meg lehet különböztetni az asztallaptól.

Az udvarnál az a szokás, hogy az asztalokat teljesen körül ülik, a fogásokat fejed vagy vállad fölött nyújtják át, így gyakran rád ömlik a mártás. Az egyik szomszéd taszigál, a másik a képedbe böfög, vagy leokád.

Osztogatnak ugyan kitüntetéseket az udvarnál, de kiket léptetnek elő? Olyanokat, akik osztoznak a hatalmasok erkölcseiben! A kapzsiságban, a dőzsölésben, az iszákosságban, a kegyetlenkedésben! Igy van ez! A kapzsi király azt kegyeli, aki akárhonnan is, de pénzt szerez, a dőzsölőnek az kedves, aki szüzeket meg asszonyokat hajt föl neki, a részeges az ivócimborát becsüli, a kegyetlen abban leli kedvét, aki minél több embervért ont.

Aki nagy vétekkel be nem férkőzött a fejedelem jóindulatába, azt semmire sem becsülik, és bizony nem emelik föl alacsony sorból. Viszont az a kitüntetés, amelyik nem egészséges gyökerekből táplálkozik, nem valódi és nem tartós.  "Igazi dicsőségen - mint Cicero mondja - azt a hírnevet értjük, amelyet polgártársaink, hazánk, vagy felebarátaink előtti érdemekkel szereztünk." Ezt pedig sem a fejedelmek el nem érik, sem a szolgáik, mivelhogy szinte valamennyien bűnös hajlamaiknak hódolnak, s jót puszta véletlenségből, ha tesznek.

Akadnak, akik azt gondolják, hogy a fejedelem szolgálatában vagyont gyűjthetnek. Csakhogy ezek a vagyonszerzés érdekében eladják szabadságukat, és mégse gazdagodnak meg! Mert ha javadalmat adott neked a fejedelem, vagy hűbért engedett át, vagy bármi mással megajándékozott, annál többet kell szolgálnod, mennél nagyobb adományban részesültél. Aztán meg nem szoktak olyasmit adni a királyok, amit el ne vehetnének, ha kedvük szottyan rá. És még valami: kevés az olyan király, aki a magáét adja, többnyire rabolnak, hogy legyen mit adományozniuk. De a gonoszság bére sem a királynak nem hoz hasznot, sem a te javadra nem szolgál, ha megkapod adományul. Ismerjük az Írás szavát: "A haragnak napján mit sem ér a gazdagság."

Nézzük most a hatalmat. Sokak szemében szép dolog, ha valakinek befolyása van a fejedelemnél. Csakhogy a fejedelmek mellett nem tartós a hatalom, és a földkerekségen senkinek sem erőtlenebb, ingatagabb, gyengébb a helyzete, mint annak, aki a fejedelem kegyeltjének látszik. Mennyi vetélytárs, ellenségeskedés, gyűlölet! Mindenki befolyást akar szerezni, az udvaroncok nem bíznak meg egymásban, testvér nem lehet biztos a testvére felől, apa nem bocsát meg a fiának, sem fiú az apjának. Mindenki a maga érdekét lesi, mind előlépést akar, mind parancsolgat. Aki kegyben áll, azt ezer árgus szem figyeli és megannyi nyelv lihegi a romlását.

Cicero szerint nem adott Istentől nagyobb ajándék az embereknek a barátságnál. Csakhogy ettől az igen kedves, igen hasznos és igen szükséges jótól meg vannak fosztva az udvaroncok, mivel - amilyen fenékig romlottak valamennyien - nem lehetséges közöttük barátság, csak valamiféle cimboraság és rosszban való cinkosság. Egyikükben sincs erkölcsi erő, egy sincs, akit ne kísérne ezernyi bűn. Kemény dió ebben az emberzagyvalékban barátságra érdemes férfit találni.

Bizony az udvarnál olyan emberek között kell élned, akiket szívesebben neveznél erkölcsi erő híján tengődő állatoknak. De mindnek kedvében kell ám járnod, és az idők követelményéhez igazítani magad, cserélgetned-váltogatnod a természetedet, a körülményekhez igazodva csűrnöd-csavarnod a szót. Még a szakácsok, a pékek és ellátmányozók, a gabona- és borsáfárok előtt is meg kell alázkodnod, és meg kell vásárold jóindulatukat. Az ajtónállókról szóljak-e? Hej, hányszor mellbe taszít az ajtó szárnyával! Hányszor el nem kerget ökölcsapásokkal! Hányszor be nem zárja az orrod előtt a nyitott ajtót, amint meglátja, hogy jössz! Hányszor ki nem rekeszt, noha aranyat adtál neki, s közben a komédiást, a bohócot vagy vetélytársadat beengedi! Hányszor hazudja, hogy alszik a fejedelem, vagy tanácsülésen van, vagy beteg!

Az udvarokban minden szó hízelgés, igazat mondani nem lehet, dicsérik a hitványakat, ócsárolják a derekakat. Akik a történelemről adnak elő, meghamisítják és kiforgatják a múltat: jeles történeti műveknek nincs hitele, de vakon elfogadják az üres mendemondákat. A fejedelmi udvarokban ugyanis elitélendőnek tartják a tudomány ismeretét, és gyalázatszámba megy, ha valakit ékesszólónak neveznek. Így aztán csak teher a műveltség annak, aki mindenütt megvetésbe ütközik, és azt látja, hogy a dolgok irányítása - úgy is mondhatnám: hanyag kezelése - azokra bízatott, akik azt sem tudják, hány ujj van kezükön-lábukon.

Igaz, az udvari énekesek és citerások általában kitűnőek, mert a fejedelmek jobban kedvelik az effajta embereket, mint a filozófusokat vagy a poétákat. A bohóckodók, rágalmazók és rablók mindig hallgatóságra lelnek, egyedül csak nekik szabad azt tenni vagy mondani, amit akarnak.

Közben akármerre fordulsz az országban, mindenhol szidalommal illetik a királyt, a tanácsadóit, téged magadat is, mivel vagy túlságos terhek nehezednek az alattvalókra, vagy ellenség fenyeget, miközben az udvarban áll a bál, vagy vadászatot rendeznek.

Ha békére vágyunk, ha szeretjük a nyugalmat, ha magunknak akarunk élni, ha kívánjuk lelkünk üdvösségét, kerülnünk kell a királyi palotákat, az udvaroncok tülekedését, mert az udvarokban nem nyugalom, nem a szépművészetek ápolása és nem az erény szeretete uralkodik, hanem a kapzsiság, bujaság, kegyetlenség, részegeskedés, irigység és törtetés zsarnokoskodik. Ha pedig belekerül valaki ezekbe a bűnökbe, nem mentegetheti magát semmiféle érvvel, amidőn a bölcsek rásütik majd a gonoszság és ostobaság bélyegét!

Minden jót! Ha nem volnál magad is udvaronc, bizony bölcs férfiú volnál a szememben!

Bruck, az üdvösség 1444. évében, november 30-án.