Kedves Barátom!

Szembenéztem életemmel. Teljes kudarc. Annyit írni, beszélni, forszírozni, időt, pénzt nem kímélni, veszekedni, örlődni, belebolondulni, jaj, hát teljességgel felesleges volt. Nézz csak körül! Mi foganatja lett? Semmi. Csak arra vagyok és voltam jó, hogy mindenféle alakok össze-vissza idézgessenek süket füleknek, meg hogy példálózzanak velem, ha kell, ha nem. Emlékszem, egyszer az egyik miniszterelnök – az a dacos savanyúpofa – egyenesen azzal buzdította nemzetét, hogy "Ha Széchenyinek sikerült, akkor sikerülni fog nekünk is!" És végeredményben, ugyan mi sikerült nekem?

De kész, vége, én már nem töröm magam érted kelet népe. Tollat soha többé kezembe nem veszek, leszámítva persze néhány baráti levelet. Helyette veszek inkább ecsetet, mert elhatároztam, festőművész leszek. Ennek kezelőorvosom is nagyon örül, azt mondja, legjobb úton vagyok a gyógyulás felé. Felkerestem hát a legközelebbi művészellátó üzletet s összevásároltam a kellékeket. Minthogy festőművészeti ismereteim némiképp hiányosak, kivált modern festészet területén, ezért egy nagy halom könyvet is beszereztem s mindent lakásomra küldettem. Az Impressionisten című albumot - 37-es bécsi kiadás, Phaidon Verlag - lapozgatván, kezembe akadt egy kétrét hajtott papírlap, rajta ceruzával írt vers, címe Picasso és Devecseri Gábor aláírása szerepel alatta, ezzel az ajánlással: Victor Gábornak hazatérése örömére.

Megbizonyosodtam róla, kétségkívül eredeti kéziratról van szó. A kérdés csupán az, mikorból? Például 1938-ból, ami abból következne, hogy a könyvben miből előkerült van egy bejegyzés: Victor Gábornak emlékül az "Örömhír"-től. Budapest, 1938. május 26. Szóval elképzelhető, hogy a vers a könnyvel együtt került átadásra, például egy tanulmányútról való hazatérés után, ugyanis akkoriban Victor Gábor a Képzőművészeti Főiskola hallgatója volt. Korábban meg Devecseri Gábor iskolatársa a Budapesti Református Gimnáziumban a Lónyay utcában, ahol Victor Gábor egyik testvére és a költő osztálytársak voltak. Az Örömhír pedig egy református gyermeklap, ahova a megajándékozott gondolom rajzolt s talán írt is, esetleg Devecserivel együtt.

Itt kell megemlítenem, hogy a Victor család tagjai generációkra visszamenőleg nagyon aktív és jelentős szerepet játszottak Kálvin egyházának életben, mint lelkészek, tanárok, iskolaszervezők, lapszerkesztők. Gábor édesapja Victor János a kor ismert református személyisége: teológia professzor, egyházszervező, templomépítő, az egyik legtermékenyebb egyházi író.

Victor Gábor 1939-ben megszakította tanulmányait, önként bevonult katonának, majd 1945-ben orosz fogságba esett, ahonnan 1948 folyamán tért haza. Tehát az is lehet - és ezt tartom valószínűbbnek – hogy ennek örömére íródott a vers. Vélem ezt azért is, mert szerepel benne a „forradalmi munka” kifejezés, amit ebben az időben a költő is sokszor használt, mint pártkatona az oktatás frontján: hivatásos tiszti állományban, őrnagyi rangban és uniformisban irodalmat tanított a Magyar Néphadsereg Tiszti Akadémiáján.

Hazatérése után Victor Gábor nem ment vissza a főiskolára, hanem inkább megnősült. Feleségül vette Puchmann Sándor ferencvárosi paplankészítő mester lányát, Irénkét, és forradalmasította a magyar paplanvarrást azzal, hogy a kizárólagos négyzethálós minta mellett bevezette a virágosat is. 1956. október 25-én halt meg Budapesten a Kossuth téren. Legkisebb testvére, István is ott volt, ő meséli:

Álltak a tankok a Parlament előtt sündisznóállásban, és a nép elkezdte üvölteni, hogy „Vesszen Gerő!” meg azt is, hogy „Magyar-szovjet barátságot!” – a tankból kimászó orosz katonákkal barátkoztak, meg cigarettáztak, ölelgették egymást. És akkor egyszerre elkezdtek lőni, nem láttuk, hogy honnan. Van ott a tér sarkán egy mezőgazdasági könyvesbolt, abba beszaladtunk, s onnan lapulva néztük, hogy mi van a téren. Láttuk, hogy rengeteg ember fekszik, pattognak a golyók erre-arra. Azt sosem felejtem: egyszer csak egy öreg bácsi fölkelt, és nagyon lassan, baktatva végiggyalogolt a téren. Nem érte egy golyó sem. Elment valamerre. Akkor csönd lett egyszerre. Elkértem a boltból a kötszerdobozt – minden boltban kellett lennie elsősegély doboznak –, hogy hát segítsek valamit. Én, mint cserkész, két elsősegélynyújtó tanfolyamot is végeztem, hát mondom, majd én tudom – hát nem tudtam. Olyan sebesülések voltak, nem tudtam hogy hozzányúlni. Olyan jó ötvenes asszony feküdt hanyatt, mind a két sípcsontjából hiányzott egy darab; mert még tankkal is lőttek. Aztán feküdt ott egy férfi; a gránát légnyomása feltépte a hasát – nem vérzett, csak nyitva volt, a belei ott szépen. Egy közeli házból kijött egy öreg doktor bácsi és kis kötszeres dobozából kis tamponokat csipesszel kivett, és rakta sorra a hasára, hogy portól, kosztól védje beleit. Akkor először jött egy mentőautó, az elvitte, amennyit tudott. Aztán jött egy teherautó, azt megrakodtuk, még elől a motorházán is volt egy hordágy. A szakrendelőből jött, a Hold utcából. Azzal elmentem én is, aztán mikor visszajöttem, megint kezdtek lőni. Aztán abbahagyták, és ávósok – látszott rajtuk, hogy azok – kiabáltak, hogy „Mindenki hagyja el a teret, mert lövünk!” Úgyhogy akkor megkerestem a biciklit, és visszamentem a Teológiára. Nem tudtam, hogy Gábor bátyám és Dani bátyám is kimentek megnézni a tüntetést. Gáborék a Szabadság téren laktak, Dani meg éppen ott volt náluk. Kimentek, és ott Gábort meglőtték: gránátszilánk átment a hasán, úgyhogy aztán ott halt meg.

Ő kapta ezt a mindmáig ismeretlen Picassot:

Az Isten alkotott szemet;
a festő mond nemet
és jellemet és kellemet
és mindent együvé temet.

Az Isten nem tett homlokunkra szemeket;
a festő jobb irányba térít minket;
megmutatja a forradalmi munka:
hogyan kerül fülünk a valagunkra.

És akkor én most megyek festek Csaba királyfinak egy csillagösvényt hintalóval.

Csók

Pista

Döbling, 2024.06.23. 

ui: egy másik albumból Victor Gábor szignóval egy rajz is előkerült 1937-es keltezéssel. Ha jól látom édesapját ábrázolja. A kézirat:

Kedves Barátim!

Volt szerencsétlenségem jó fél órát látni a Vitából. Dacára annak, hogy szigorúan el vagyok tiltva a magyar médiától, minek fogyasztása orvosaim szerint roppant káros a lelki és szellemi egészségre, ezért senkinek sem ajánlott.

Úgy esett, hogy sétám során az intézet parkjában belebotlottam pár magyar bolondba. A füvön ültek, telefonon nézték és üdvözült mosollyal ezzel invitáltak: „Gyere! Ezt nézd! Ezt a semmit!" És én néztem, ahogy ott sorakoznak - mint fecskék a dróton - Magyarország valamennyi valamennyire is számító pártjának képviselői és papírjaikba tekintgetve felmondják, amit bemagoltak.

De hát ez fel sem néz!!! Na, ez azért néha. Semmi spontaneitás. Egyik a másikra nem reagál, csak lefele pillantgatva darálják egymás után rendületlen, amit kezükbe adtak azzal, hogy ezt tanuld meg: ilyen-olyan szempontok szerint megírt, szlogenekkel tűzdelt monológokat, amiket napokat csiszolgattak, gyakoroltak, stopperrel mértek. Mind arra koncentrál, ne fusson ki az időből. Eszükbe nem jut, hogy szabadon is lehet beszélni, hogy tudok reflektálni a másik idióta által mondottra! Hogy megkérdőjelezhetek, kiegészíthetek, hogy vitaszerűvé tegyem a szituációt. Esküszöm még a vadbarom Deutsch volt a legjobb. Meg is jegyezte egyik társam, milyen meglepően összeszedetten mondja el ostobaságait. „Adás előtt tolt egy csíkot, hogy legjobb formáját hozza” - fűzte hozzá erre egy másik. „Régen én is így csináltam.”

És ezek reprezentálják a teljes magyar társadalmat? Annak szellemi színvonalát? Ők lennének a magyarság színe-virága? Közülük akartok választani? Hogy intézzék közös ügyeiteket? Meg vagytok tik húzatva, magyarok? Tényleg nincsenek mások? Ha így van, akkor végetek van - de tényleg. Mert ezek az illetők pontosan arra jók, amit láttatok: több kevesebb gyakorlás után bele-bele nézegetve fel tudnak mondani egy kezükbe adott szöveget. Ebben bizton számíthattok rájuk.

Vérlázító volt nézni. Ez itt egy komoly, az ország sorsát eldöntő vita? Nálatok ez az? A totális elbeszélés egymás mellett? És még csak kísérletet sem tesz egyik se, hogy ne az legyen! Ez teljes csőd. Abban vagytok és úgy tűnik maradtok.

VITA - latinul annyit jelent: élet. Itt ennek a leghalványabb jele is alig volt észlelhető. Hétszentségeltem is rendesen, ne félj! És azt kiabáltam, hogy: Meneküljetek! Meneküljetek! Meneküljetek! Magyarok meneküljetek! Meneküljetek ebből a halott országból, ahova csak tudtok! És akkor rögtön feltűntek az ápolók, de nem kellett injekciót beadni. Dühroham és idegösszeomlás helyett gyorsan átkapcsoltunk és inkább Benny Hillt néztünk és jókat nevettünk. Meglepően szellemes tud lenni a jó öreg Benny. Egyetlen percének több értelme van, mint ennek a nagy magyar vitának volt, aminek nulla a köbön. Ha nektek így jó, akkor rajtatok nem lehet segíteni. Próbálkozni sem érdemes vele, mert ilyen alacsony szellemi színvonalon tengődő nemistudoménmikkel nincs mit kezdeni. Be kell látnotok, menthetetlenek vagytok: önmagatoktól magyarok.

Na, minden jót, sok szerencsét és további kellemes csodavárást!

Pista

Döbling, 2024. június 1.

"Honnak atyái honuk veszni hagyták
S itt maradnak, míg felejtik emlékük,
Unokáik, a koldus istenadták."

Kedves Barátom!

Ady Endre sajnos úgy tűnik örök érvényű soraival kezdem levelem, a Nagy lopások bűne című költeményéből vettem. De mielőtt szorosan vett tárgyamra térnék, álljon itt néhány szó arról, amit mintha fel se fognánk, pedig az emberiség legnagyobb problémája, ami a következő: a klímakatasztrófa következtében a Föld élhető és művelhető területe egyre csökken, népessége viszont nő. Ez természetesen népvándorlással jár a még élhető területek felé. Az egyre kisebb területen összeszoruló és növekvő népesség meg egyre többet eszik. És amit megeszik, azt egyre kisebb területen kell majd előállítani. A növekvő kereslet / csökkenő kínálat, talán mondani sem kell, egyre magasabb árakat eredményez. Pláne, ha háborúk is lesznek. És a leírtak következtében óriási vérfürdők várhatók. A katasztrófát csak úgy lehet megakadályozni, ha visszahódítjuk és élhetővé tesszük az elveszett területeket. Persze ez rettentő sokba kerül, de minden pénzt megér, mert nincsen másik bolygónk. Fontos, hogy az erre szánt összegeket ne lopják el az Orbán Viktorhoz hasonló helyi félrevezetők. Ehhez képest majd minden más huszadrangú kérdés. Egyébként ez a klímaváltozás nem újdonság. Már az ötvenes években figyelmeztettek rá s megjelölték okait is, viszont az érintett iparágak és fogadott prókátoraik a szőnyeg alá söpörték a problémát. Sokan ma is ezt próbálják tenni.

Következzem akkor most egy kis geopolitika: a világon négy nagyhatalom van: az Egyesült Államok, Kína, Oroszország és az EU. De az EU csak akkor, ha egységes. Egy megosztott Európa Oroszország érdeke, ezért támogatja az EU ellenes, nacionalista, neonáci szervezeteket. Természetesen a Brexit kampányban is volt orosz pénz. És mit akar Oroszország? Mindent vagy legalábbis minél többet vissza abból, ami egykor birodalmához tartozott. Senki ne gondolja, hogy beéri egy neki alávetett Ukrajnával! Utána jönne Grúzia, Azerbajdzsán, Örményország, aztán a Moldáv Köztársaság, aztán pedig a nagybetűs Háború: a balti államok és Lengyelország, Bulgária és Románia, Szerbia és Montenegró. Természetesen Szlovákia és Magyarország is – s leszünk majd erős bástya megint az orosz béke frontján és élünk, mint Belaruszban élnek.

Ezzel a fenyegetéssel csak egy egységes EU nézhet szembe. Megosztható, egymással szemben kijátszható, marakodó úgynevezett "Nemzetek Európája" nem! Mindenki, aki az EU-t - amit nálunk olykor csak Brüsszelnek hívnak - belülről megosztja, támadja, az Európa és saját hazája ellensége, Moszkva tudatos, fizetett vagy ostoba ügynöke, aki azon dolgozik, hogy Oroszország ismét rátegye a kezét Magyarországra s egész Kelet-Európára. Ebben a visszahódításban Putyin magyar partnerei az olyan hangsúlyozottan "nemzeti", "konzervatív" és "keresztény" pártok, mint a Fidesz és a Mi Hazánk, velük fúj egy követ a kommunista Munkáspárt.

Ha nem vigyázunk, az EU ugyanúgy eshet szét, mint hajdanán az Osztrák-Magyar Monarchia, aminek egymásra abszurditásig menően féltékeny kicsiny nemzetei képtelenek voltak felülemelkedni, s a közös érdek ellenében, annak kárára, addig harcoltak saját nemzeti igazságaikért, amíg szétrombolták mentsváruk és egymástól elválva lettek a martalék.

Amúgy ez a "Nemzetek Európája" kifejezés a világot nem értő ultrakonzervatív, szélsőjobboldali, EU ellenes, nagyon nemzeti, neonáci csoportok használta szlogen. Egy könyvkiadó is fut a név alatt, mely leginkább a fasizmust és a hitleri Németországot méltató műveket jelentet meg. Kedvencük a Waffen-SS.

Na és akkor most jöjjön a liberalizmus, a közellenség. Közvetlen előzménye a Felvilágosodás, mely felfedezte az értelmet és a józan észt állította középpontba. Ősbűne, hogy megengedi a szabadgondolkodást - Uram bocsá - Isten tagadásig menően. Neki köszönhetjük, hogy már nem égetnek el embereket könyveikkel együtt, mert vallás- és gondolatszabadság van. Hogy a hatalom nem rendelkezik abszolút módon velünk és ellentmondhatunk neki, mert nem kiszolgáltatott alattvalók vagyunk, hanem állampolgárok, még ha felelőtlenek is. Hogy van személyes szabadságunk, még ha gyakran rosszul élünk is vele. Hogy kifejezhetjük véleményünk és pofázhatunk - persze jórészt hülyeségeket - de szabadon. Hogy tehetségünkhöz mérten bármi lehet belőlünk. Hogy egyformán vannak jogaink. Neki köszönhetjük azt is, hogy elmehetünk szavazni - hogy általában rosszul döntünk annak ékes bizonyítéka az ország állapota. Választásaink mutatják mennyire hiszékenyek, becsaphatók és manipulálhatók vagyunk.

De van itt egy névsor, mely önmagáért beszél. Liberálisok: Széchenyi, Kossuth, Petőfi, Deák, Jókai, Mikszáth, mindkét Tisza, Károlyi. Velük szemben áll: Kun Béla, Horthy, Szálasi, Rákosi, Kádár, meg a kis Orbán. Ennek a liberalizmusnak van egy olyan tulajdonsága is, hogy szereti korlátozni az állam hatalmát, hogy annak birtoklói nehogy eluralkodhassanak az állam polgárai felett. Ezeknek a birtoklóknak az lenne a dolguk, hogy megbízásunkból legjobb tudásuk és lelkiismeretük szerint intézzék közös dolgaink, nem pedig az, hogy lelketlenül erőforrásaink pazarolják és pénzünk zsebre vágják, akkor se, ha itt ez tradíció.

Egyébként a "rendszerváltás" idején a nemzeti hagyományőrző MDF nem is akart mást, csak átfesteni, hogy menjen minden ugyanúgy tovább, mint Kádár alatt, csak legyen minden piros-fehér-zöld. A szabadság nem hiányzott nekik, csak a diktatúra államgépezete, és ezt működtették tovább, ugyanazt, amelyik tönkretette az országot. Az működik ma is, azt burjánoztatják tovább s megölik vele az országot, kiszívják az emberek vérét, felfalják kenyerét. Erre megy el az ország jövedelmeinek egyre nagyobb hányada: egy impotens, kontraproduktív, korrupt rendszer fenntartására. Ez okozza az inflációt, emiatt alacsonyak a bérek és a nyugdíjak, ezért magasak az árak és 27% az áfa. Ebbe döglött bele az ország Kádár alatt is (és nem a magyarsághiányba). Ennek az önkényes, mindent lefogó, mindent lenyúló polip államnak a pártja most a Fidesz, a becstelen emberek pártja: cinkosok gyülekezte és balekok reménysége. Évtizedek óta folyamatosan lop, csal, hazudik s közben dőzsöl és röhög a markába. Csak a nevét mocskolja be az, aki ehhez adja. 

Mit tehetnénk ellene? Például fohászkodhatunk a Sorshoz, ahogy a liberális költő, Kölcsey teszi Zrínyi második énekében:

"De szánjad, ó sors, szenvedő hazámat!
Te rendelél áldást neki:
S a vad csoport, mely rá dühödve támad,
Kiket nevelt, öngyermeki.
Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek"

Vagy kardot ragadhatunk Petőfivel:

"Föl hát, magyar nép, e gaz csorda ellen,
Mely birtokodra s életedre tör (...)
Oroszlánokkal vívtunk hajdanában,
És most e tetvek egyenek-e meg?"

Ugyi, hogy ne!

Azonban fohászkodással, csodavárással továbbra sem megyünk semmire és belharcaink már nem kardokkal vívjuk, hanem szóvirágokkal, melyek alapján elmegyünk és választunk a "tetvek" székébe másokat és bízunk benne, hogy akkor majd...

Csakhogy a másik - úgynevezett ellenzéki - oldalon is siralmas a helyzet. Zéró tehetség, nulla fantázia, üres szavak, drágán vett olcsó szlogenek, olykor pontokba szedve. Ha van program, az zagyvaság, amit se a mezei tagság, se a párt vezetősége el nem olvasott. Van, mer kell. Egyébként már az se, mert úgyse olvassa senki, szóval minek. Kellenek viszont jelöltek, plakátfiuk és plakátlányok, úgynevezett "politikusok", akiknek egyetlen dolguk szimpatikusnak kinézni, elegánsnak vagy kicsit lezsernek lenni, jól hangzó ostobaságokat beszélve okosnak tűnni s közben semmit nem mondani, megválasztva pedig ott folytatni, ahol az a másik abbahagyta. A legújabb üdvöske, ez a „nesze senki, fogd meg jól” is közéjük tartozik. Hirtelen jött jó szándékát persze nincs okom kétségbe vonni, de ahogy annak idején Simicskánál, nála is csak a kegyvesztés verte ki a biztosítékot, semmi más. És attól ő még nem lett más ember, hogy kiesett a pikszisből. No meg látom hogyan gyűlik köré a siserehad, ahogy nemrég egy másik hasonló üdvöske köré is gyűltek - gondolom ugyanezek a posztokra vadászó mohó tolongók. Tőlük ugyan semmi jót ne remélj! Mind csak ugyanazt akarja: a törvényes keretek közt intézményes szabadrablást. Mert miről is van itt szó? Arról, hogy ki rendelkezzen a kizsigerelés gépezetével. Ezért folyik a kampány. A szó jelentése: hadjárat. Célja: a zsákmány: ebben az esetben az állam- és közigazgatási gépezet birtoklása és leginkább saját haszonra való működtetése, "hisz megharcoltunk érte."

És akkor már megint nem változott semmi, mert ahogy egy rossz autón hiába cseréljük ki a sofőrt, ettől az még nem lesz jobb. És tökmindegy milyen színű, hogy jobb- vagy balkormányos, a tragacs tragacs marad. Elpöfékel még egy darabig, egyre csökkenő teljesítmény mellett egyre drágábban, és ha máskép nem megy, majd hitelből üzemeltetjük. Közben meg egyre azon veszekszünk, hogy milyen színe legyen, hol legyen a kormány s milyen ideológiai alapon guruljon - neki a falnak. Mert így csak annak megyünk ismét. S persze a végén majd megint oda lukadunk ki, hogy a fal volt a hibás.

Egyetlen párt van, aminek szemmel láthatóan köze nincs a többihez. Tagjai és szimpatizánsai az „ellenzékkel” szemben nem akarnak ennek a kerékkötő rendszernek egyik csavarja sem lenni, hanem inkább kizökkentenék azt kerékvágásából. Nem csodára, földi megváltókra várnak, hanem megpróbálják saját kezükbe venni, megjavítani a dolgokat, ahol tudják. Például soha több buszmegállót nem újítottak fel Magyarország történelme során, mint mióta létezik a Magyar Kétfarkú Kutyapárt. Saját kontóra, saját kézzel, szabadidejükben az évtizedek óta romokban álló buszmegállókat, vagy ha nincs, építenek egyet eső ellen. Meg ilyenek. És akkor jön a hivatal és rongálás miatt megbüntetik őket azok, akik miatt romos, koszos, sérült, nem működik meg nincs. Na, a többi párt azok, akik megbüntetik őket, "mert a szabály az szabály", akkor is, ha hülye.

Ha nem akarunk továbbra is ilyen szabályosan elmebeteg országban élni, akkor tényleg a Kutyapárt az egyetlen értelmes választás, mert az egyetlen párt, amelyik tesz is valami hasznosat és nem csak a szája jár, mint a többieknek. Még kampányra kapott költségvetési pénzeiket is közösségi célokra adták (ahelyett, hogy a többi párthoz hasonlóan saját zsebbe raknák). Mert ezek a kutyák máskép képzelik el közös dolgaink menetét, és ez a lényeg, mert a probléma maga a mechanizmus: ócska, sokat zabál, akadozik s le-le áll. Viszont a többi pártot ez a legkevésbé sem zavarja, mert csak beülni akarnak, semmi mást. Aztán meg a Kutyapárt az egyetlen párt, aminek van fantáziája és használni is meri. És a fantázia, a képzelőerő, az egyik legfontosabb dolog a világon. Nélküle nem megyünk semmire.

Szeretettel ölel

Pista

Döbling, 2024. május 15.

ui: Csaba királyfi súlyos hetek után valamelyest már összeszedte magát. Sokáig csak morgott mikor megközelítették. Mostanság már meg-megszólal. Azt üzeni, hogy aki a magyarokat becsapja és megosztja az gonosztevő.

Kedves Barátom,

elnézésed kérem, amiért oly hosszú időn át nem írtam neked, de sokkot kaptam mikor suttyomban - mert el vagyok tiltva - a Magyar Rádió híreit hallgattam. A szocmédia diskurzust nézegetve amúgy is mindig reszketés fog el. Butítják őket, egymást, magunkat.

Még saját történelmünkről is zavaros elképzeléseink vannak. Nem a mi hibánk, mert hát honnan lenne más. Lehetne rá legyinteni, csakhogy, ha nem ismerem a múltat, fogalmam nem lehet a jelenről, és a jelen határozza meg a jövőt.

Mivel egy politikust nem szándékai, hanem eredményei minősítenek, ezért teljesen érthetetlen, hogyan dicsérheti valaki Horthy Miklóst vagy Kádár Jánost. Történelmileg tudatlan emberek lehetnek ezek. Ne is hallgassunk rájuk. Ha meg azt mondja valaki, hogy a magyar történelem dicsőséges, akkor biztosak lehetünk benne, hogy fogalma nincs róla.

Mostanában megint túl sokat beszélnek nekünk Trianonról. Szokás szerint híg az alja és nincsen veleje. Nyilvánvalóan nem sokat értenek belőle. Ez a Trianon csak lóg ott a levegőben. A semmiben. Nem következmény. Szeplőtlen fogant, mint oly sok minden ebben az országban.

A történelminek nevezett Magyarország, ahogy jelzője is mutatja, a múlt része. És azért veszett el, mert egyedül nem volt elég erőnk megtartani. Az oroszok úgy kerültek ide, hogy a kassai álbombázás ürügyén, mint német segédhadak versenyt futottunk a románokkal Erdélyért a Donig, meg vissza, s így végül lettünk orosz hadizsákmány.

Aztán a Párt apparátusának vezetésével, állami irányítással nekiláttunk veszteséget termelni 10, sőt 15 millióan, évtizedeken át, szisztematikusan, annyira, hogy beledöglöttünk. Közben a sajtón keresztül sikereket hazudtak nekünk, maguknak és másoknak, s jobb híján legalább mi magunk megpróbáltunk hinni bennük. Az egész keleti-blokk ezt csinálta. Mikor aztán elvesztettük a hideg háborút is, akkor felszabadultunk. Ahogy szoktunk, csupasz seggel.

Bemenekültünk a NATO-ba és az EU-ba. Utóbbi nemcsak politikai, hanem szolidaritási közösség is. A négy nagyhatalom egyike. Tagországainak nacionalizmusai miatt sebezhető, pont úgy, mint a Monarchia, a mi Monarchiánk volt 11 féle, egymással viaskodó nemzetiségei miatt. Aki ezt a számunkra - és világ viszonylagos békéjére nézve is - létfontosságú közösséget belülről gyengíti, megosztja, támadja, az orosz érdekeket szolgál, az Moszkva eszköze. Éppen ezért támogatja Oroszország az EU ellenes, minél szélsőbb, annál jobb nacionalista, neo-náci szervezeteket Európában. Természetesen a Brexit kampányban is volt orosz pénz.

Olyan nemzeti vagy állami egocentrizmust hirdető, magukat hazafinak maszkírozó magyarellenes pártok, mint a Fidesz és a Mi Hazánk forgatókönyve szerint Magyarország lesz megint keleti vazallus állam. Úgynevezett orosz érdekszféra, meg Kína európai hídfőállása - ahogy a fősáska mondogatja. A hídfőállás katonai szakkifejezés: olyan terület, ahol a hódítók már megvetették lábukat s onnan készülnek további területek leigázására. Visszajön szépen az 50-es évek és majd élünk, mint Belaruszban, és akinek egy csepp esze van az nyugatra menekül migránsnak.

És vége. Vége, mert a valóságot nem érdekli, hogy mit gondolunk róla, hiedelmeink fabatkát sem érnek, pedig rettenetes erőforrások mennek el ápolásukra. Ilyen tévhitek, féligazságok terjesztése, alternatív valóságok fejlesztése magyar ellenes cselekedet, mert nem zavaros fejű kis népeknek áll a világ. Nem is tudja megmondani az ember, hogy mi folyik itt, nemzetgyilkosság vagy kollektív öngyilkosság. Öntudatlan, egy lelkileg és testileg is torz

Valami éktelen üvöltözés van odakint. Megyek megnézem.

Meghozták Csaba királyfit. Kényszerzubbonyt kellett ráadni, de testi ereje miatt így is alig bírnak vele öten. Azt mondják, rémálmai vannak. Ilyenkor tör, zúz és torkaszakadtából üvölt. Most vonszolják el ablakom alatt. Azt kiabálja, hogy Nem! Nem! Nem megyek vissza! Nem akarok! Nem megyek! Nem fogok! Ááááááááááááááááááááááá - ez utóbbi az egyik ápoló volt, mert beleharapott.

Na, most akkor én búcsúzom is.

Szeretettel ölel

Pista

Döbling, 2023. december 10.

ui: a lényeg, hogy megint falnak megyünk drágáim.

Jómagam - úgy is, mint telivér liberális - megdöbbenve szemlélem azt a nagy libsizést odahaza. Nem az zavar, hogy szidják a liberalizmust, inkább az, hogy fogalmuk nincs, hogy miről beszélnek, és sokan azt sem tudják, ha azt mondják "libsi", akkor egyúttal zsidóznak is. Csakis a nagy magyar átokkal, a tudatlansággal, tudom ezt magyarázni. Úgyhogy jobbnak látom elmondani, mi az. S nehogy elfogultsággal vádoljon bárki, ezért leghelyesebb, ha a liberalizmus egyik - a maiaknál jóval műveltebb és szellemesebb – ostorozójának, Sarda y Salvany Félix spanyol áldozópapnak - 1888-ban Esztergomban magyarul is megjelent - A Liberalismus Bűn c. szakmunkájából vett szó szerinti idézetekkel világítok rá a lényegre. Tehát:

A liberalizmus eretnekség. Ennél nagyobb bűnt a kereszténység törvénykönyve nem ismer. Liberálisnak lenni nagyobb bűn, mint a káromkodás, rablás, házasságtörés, gyilkosság vagy bármi más, amit az Isten törvénye tilt és az isteni igazságosság büntet.

A liberalizmust ma némelyek bizonyos politikai formának tartják, mások a türelmesség és a nagylelkűség szellemének, mely a zsarnokság és a kényuralom ellen irányul; nem kevesen jogegyenlőséget értenek alatta, a legtöbben pedig valami nem könnyen meghatározható dolgot, amely mindazt magában foglalja, ami az önkényes kormányzással ellentétben áll.

De íme az úgynevezett liberális elvek az ő legdurvább radikalizmusukban: az egyén és a társadalom függetlensége Istentől - a népnek törvényhozási és önkormányzati joga - politikai, erkölcsi és vallási téren minden fék nélküli szabad gondolkozás - nem eléggé korlátozott sajtószabadság s ugyanilyen társulási szabadság. Ezen elvek közös alapja az észelviség, a racionalizmus. Ebből fakad a vallásszabadság, a laikus, vagyis a vallástól teljesen független oktatás.

Tökéletes liberális ember, hála Istennek, aránylag csak kevés van; ebből azonban nem következik az, hogy ama liberálisok, akik a liberális romlottság végfokáig el nem jutottak, nem valósággal liberálisok. A liberálisokat három osztályba sorozzuk:

1. Dühös vagy telivér liberálisok.
2. Mérsékelt liberálisok.
3. Olyanok, akiket a liberalizmus szele pusztán csak meglehelt.

A telivér liberálist legott meg lehet ismerni, mert ez gonoszságát sem nem tagadja, sem nem takargatja. A mérsékelt liberális közönségesen éppen olyan gonosz, mint az előbbeni, csakhogy rendkívül vigyáz, hogy ezt valahogy el ne árulja. Finom modor és társadalmi illendőség, ez az ő mindene.

Ha a telivér és mérsékelt liberálist tetteiről lehet megismerni, a liberalizmus szele által megcsapott embert gyöngéd érzelmei árulják el leginkább. Ámbár ő maga minden tekintetben becsületes, sőt igazán és őszintén vallásos ember, mégis úgy okoskodik, úgy beszél, úgy cselekszik, mint egy valódi liberális. Főelve a szeretet, s ő maga is a megtestesült szeretet. Már maga a "harc" szó is izgatottságba hozza, mert csakis békés úton óhajt minden kérdést megoldani.

Az ilyen liberális katolikusok azt gondolják, hogy az ő eszüknek - csak úgy, mint másokénak - szabadságában áll hinni vagy nem hinni. A hitetlenséget nem tekintik bűnnek. Ezért borzadnak minden erkölcsi vagy fizikai pressziótól, mely az eretnekséget bünteti vagy akadályozza. Előttük a téves meggyőződés csak olyan szent, mint az igaz, mert mind a kettő csak egy szent elven alapul, s ez a szellemi szabadság. Ezen elv mellett dogmát csináltak még a toleranciából is.

Sajnos az ember bűnös eredetét tekintve elmondhatjuk, hogy az ember természeténél fogva liberálisnak születik. S romlott természeténél fogva a függetlenség és a féktelen életmód utáni természetes vágyból mintegy szükségszerűen rokonszenvez a liberalizmussal, a katolicizmustól pedig ugyanúgy irtózik. De ezeken kívül vannak a liberalizmus fennmaradásának más különös okai is. Úgymint:

- Az erkölcsök romlottsága. A színi előadások, könyvek, képek, a köz- és magánélet mind merő ocsmánysággal és tisztátalansággal vannak tele.
- A hírlapok, melyek liberális légkörrel veszik körül a polgárokat. Működésüket rendkívül megkönnyíti a népnek különös szellemi állapota.
- A vallási ügyekben majdnem általános járatlanság. Annyira vagyunk, hogy honfitársaink nagy része, ámbár keresztény, semmivel sem ismeri jobban saját vallását, mint Mohamedét vagy Konfuciuszét.

Sajnos nem lehet elkerülni a liberálisokkal való érintkezést, mert mindenütt ott találod őket: az üzletekben, a szórakozás helyein, a látogatásoknál, néha még a templomban és talán saját családodban is. Miként viselkedjünk tehát valahányszor ilyen ragályosokkal érintkeznünk kell?

Legfontosabb, hogy az ember liberálisokkal soha se lépjen szorosabb viszonyba, mint ahogy azt a társadalmi élet szüksége magával hozza. Feltétlen kerülni kell a liberális kérdések körül forgó minden társalgást. A magánéletben pedig ilyen ragályosokkal nektek semmi közösségtek se legyen! Házaikat ne látogassátok, velük ne barátkozzatok! Különben már Pál apostol is óva intett az e fajta emberektől.

Mi, meg kell vallanunk, verjük a liberálisokat - verjük pedig igen gyakran, (természetesen csak szavakkal) - de hát ki következtetheti ebből azt, hogy mi őket nem szeretjük, s velük semmi szeretetet sem éreztetünk? A liberálisok legföljebb csak azt hozhatják föl ellenünk, hogy mi nem azt a szeretetet gyakoroljuk velük, amelyet ők óhajtanának. Ámde azért a szeretet, amelyet mi velük éreztetünk, szintén csak szeretet, sőt mondhatjuk, igazán nagy szeretet.

Ugyanis minden jó között a legnagyobb jó Isten dicsősége. Következőleg a szeretetet, melyet embertársaink iránt gyakorolnunk kell mindig alá kell rendelnünk annak a szeretetnek, mellyel Urunknak tartozunk. E szeretetet gyakorolása közben - Isten szolgálatában és dicsőségéért - felebarátunknak az ő javának előmozdítása végett kellemetlenséget okozhatunk, megsérthetjük, megalázhatjuk, sőt akár meg is ölhetjük, ha kell. Mindezen tettek (föltéve, hogy szükségesek és igazságosak) erényes cselekedetek, melyekre sokszor éppen a szeretet kötelez. A modern liberalizmus ezt nem akarja megérteni. S éppen azért tévutakon jár. Az a fogalom, melyet magának a szeretetről alkotott, hamis fogalom.

Magyarországon ennek a hamis fogalomnak rajtam kívül olyanok szegődtek uszályába, mint Kossuth, Petőfi, Jókai, Deák, Andrássy. Még a két Tisza is ide sorolható, bár ők a szolgabíró liberalizmusát valósították meg. S olyanok irtóztak tőle, mint Kun Béla, Horthy, Szálasi, Rákosi vagy Kádár.

Üdv,

Pista

Döbling, 2023. augusztus 4.

ps: nagy sikert aratott idebent a lombkorona-sétány, el is képzeltük a címer hármashalmát vele.

Ma használt könyvek vására volt az Intézet közelében. Kivittem párat. Egy honfitársra megpróbáltam rásózni két kötetet:

- Ezt nézze! Gyűjtők öröme: Kossuth Lajos emlékkönyv. Két kötet. Príma 1952-es kiadás. Révai József előszavával.
- Nem érdekel Révai.
- Pedig nagyon különleges előszó. Egyszer sem írja le benne Lenin, Sztálin vagy Rákosi nevét.
- Nem akarok Andics Erzsébetet olvasni.
- Nem akar Andics Erzsébetet olvasniii!!! Hát ez... Írt bele Szekfű Gyula is. Meg Kosáry.
- Hanák?
- Hanák nem írt. Akkor még fiatal volt, bár igaz, kommunista. Ahogy elnézem Andics Erzsébet írt bele a legtöbbet. De attól még simán megveheti, hisz 1952 majdnem olyan, mintha ma lenne.
- Nem hittem volna, hogy idáig süllyedünk. Vajon meddig fog ez tartani?
- Azt nem lehet tudni. De lehet a végét siettetni. Nem akar véletlenül hős lenni? Aki akár eletét is adja a hazáért? A nemzet örökre hálás lenne magának.
- Nézze, 73 éves vagyok. Nem hiszem, hogy ebben a korban ilyesmire kellene vállalkoznom.
- Éppen ezért! Nincs semmi vesztenivalója. Ha meghal, kap majd egy szép díszsírhelyet és neve örökké ragyogni fog a nemzet emlékezetében.
- Volt nekem egy évfolyamtársam, aki egyszer azt kérdezte tőlem: mondd Laci, ha meghalnék, hoznál virágot vagy koszorút a síromra? Hát persze hogy vinnék Gyuszikám. Természetes, hogy vinnék - feleltem. Mire azt mondta: hát akkor felejtsd el, és helyette inkább most fizess egy korsó sört!

Kedves Barátom,

Minap itt az intézetben az emberi minőség fontosságáról beszélgettünk. Arra jutottunk, hogy ezen múlik minden. Ezen múlt Magyarország is, mert nemcsak a mai, hanem a tegnapi, sőt tegnapelőtti Magyarország vezetői sem képviseltek minőséget, hanem jórészt tudás, tehetség, tisztesség és elképzelés híján való lények voltak, ami jelzi, hogy a közéletben ezen tulajdonságokra Magyarországon semmi szükség nincsen, hanem a legfontosabb kellék egy jól fésült seggfej, amivel viszont, ha akarna sem tudna jól kormányozni az illető.

A polgárok a jól fésült seggfejek közül üres szlogenek alapján kiválasztják a szívükhöz közelebb állót, aki általában valamilyen eszmei alapon állónak hirdeti magát, csakhogy nem az a lényeg, hogy milyen eszmei alapon kormányozzák az országot, hanem, hogy mifélék. Mert elvileg bármilyen alapon lehet jól kormányozni, de a magyaroknak még sehogy sem sikerült. Mert folyamatosan olyan embereket küldtök a parlamentbe, önkormányzatokba, olyan emberek kormányoznak bennetek, mint amilyenekről a reneszánsz költő, Aeneas Silvius Piccolomini - a leendő II. Pius pápa - ír egyik levelében. Kivonatoltam és mellékeltem Neked lényegét.

Ezzel búcsúzom,

Pista

Döbling, 2023. április 25.

Tehát

Johannes von Eich urat, a bölcs és híres jogtudóst a költő Aeneas Silvius szívből köszönti.

A boldog élet az erényekből sarjadzik, ifjak: az erényes emberek azonban ki vannak rekesztve a fejedelemi lakokból, s ha véletlenül vagy tévedésből olykor átlépik is a küszöböt, a magas palotákban burjánzó erkölcstelenség nyomban rémült menekülésre készteti őket. Hagyjátok ezt a vadászterületet a csepűrágóknak, talpnyalóknak meg a többi ingyen élőnek, akik a feketét is fehérnek mondják. Mert derék embernek nincs keresnivalója a fejedelmeknél. Ez volt Silvius atyám tanácsa. Engem nem tudott apám eltéríteni az udvari szolgálattól, pedig gyakran figyelmeztetett, hogy csak a vesztemre lesz, ha belecsöppenek a fejedelmek őrültségeibe. Később aztán a tapasztalat megtanított arra, amit korábban nem hittem: most már látom, mily igaz apám mondása.

Egyesek azt állítják, hogy azért szegődtetik el fiaikat a fejedelmekhez, hogy erkölcsi oktatást nyerjenek és erényeikben megizmosodjanak. Helyesebb volna azt mondaniuk, hogy gonoszságot tanulni és ocsmányságra nevelődni küldik oda fiaikat. Mert az udvarban találhatók a legromlottabb emberek és a legtisztességtelenebb beszédek: ez bujaságra bujtogat, az falánkságra, erkölcsös életmódjával senki sem kérkedik, csupán azzal, hogy szüzet erőszakolt meg, asszonnyal fajtalankodott, hogy vetélytársát megölte, vagy rablott valamit.

Az ostoba és tapasztalatlan tömeg azonban nem veszi észre ezeket a visszásságokat, csak az aranyos ruhákat meg a lovon ülő deli lovasokat látja, és a kincs, ezüst, arany, szolgahad és a díszes külső a szemébe ötlik, de vak marad a belső sanyarúsággal szemben. Seneca azonban, ez a bölcs férfiú megírta: "ha azoknak, akiket boldognak láttok, nem a külsejét, hanem rejtett bensőjét szemlélitek: nyomorultak, ocsmányak, aljasok, csak kívülről meszeltek, mint a falaik."

És még csak azt se gondold, hogy jól és gond nélkül élnek! Mert mennyi baj van az illetménnyel is, milyen sokat lecsípnek belőle! Soha nem adják ki idejében, soha teljes egészében, fűhöz-fához küldözgetnek, mindenféle hazugságokkal hitegetnek. Sokan soha nem kapnák meg a bérüket, ha a számtartót meg nem ajándékoznák.

Hallgasd most meg, milyen ételeket raknak elénk, aztán élvezd őket, ha tudod! Más állat nem kerül a kés alá, csak marha, kecske, sertés vagy medve. De a számtartó nem vesz ám friss vagy alig állott húst, hanem csakis büdöset, mert mennél olcsóbban vásárol, annál többet lophat. Hideg, kétszer kifőzött, piszkos, ízetlen, büdös húst kapsz, tele füsttel és korommal, fűszer, só, ízesítés nélkül elkészítve. A káposzta rohadt, a répa aszott és penészes, a hüvelyesek félig főttek. Sajt ritkán kerül eléd, de ha mégis, szinte mozog a sok kukactól, egyébként is csupa lyuk, az állásban megpenészedett és keményebb a kőnél. Büdös vaj és avas szalonna fűszerezi étked. Tojást csak akkor raknak eléd, ha már csirke van benne. A körte meg az alma vagy fonnyadt, vagy savanyú, ha nem te ennéd, a disznók elé dobnák. Kenyered fekete s olyan kemény, hogy zápfogaddal alig tudod elrágni.

Őrjöngés fog el, ha megiszod az udvar borát, oly savanyú, fölvizezett, romlott, zavaros, keserű. Azokról a fejedelmekről nem is szólok, ahol csakis sört adnak inni: keserű az mindenütt, de az udvarnál a legkeserűbb és leghitványabb! És nehogy azt hidd, hogy ezüst- vagy üvegpohárból ihatsz: az egyiket attól féltik, ellopod, a másikat, hogy összetöröd. Ennélfogva megfeketedett, ócska, szutykos fakupából iszol, a fenekén már sűrűn áll a mocsok, gyakran abba vizelnek az uraságok.

Említsem-e a fekete, rongyos, összemaszatolt asztalkendőket? Még hagyján, hogy undort keltenek, de mind a csiriz, hozzáragadnak az ember kezéhez, valahányszor beléjük akar törölközni. Ezért sokan inkább saját ruhájukon itatják le kezükről a zsíros mártást. Innen az a zsír, amit az udvaroncok mellényén látsz. Naponta cserélt, vakítóan fehér kettős selyemabroszok csak a fejedelemnek járnak, a te abroszod addig marad ott a deszkához erősítve, amíg meg lehet különböztetni az asztallaptól.

Az udvarnál az a szokás, hogy az asztalokat teljesen körül ülik, a fogásokat fejed vagy vállad fölött nyújtják át, így gyakran rád ömlik a mártás. Az egyik szomszéd taszigál, a másik a képedbe böfög, vagy leokád.

Osztogatnak ugyan kitüntetéseket az udvarnál, de kiket léptetnek elő? Olyanokat, akik osztoznak a hatalmasok erkölcseiben! A kapzsiságban, a dőzsölésben, az iszákosságban, a kegyetlenkedésben! Igy van ez! A kapzsi király azt kegyeli, aki akárhonnan is, de pénzt szerez, a dőzsölőnek az kedves, aki szüzeket meg asszonyokat hajt föl neki, a részeges az ivócimborát becsüli, a kegyetlen abban leli kedvét, aki minél több embervért ont.

Aki nagy vétekkel be nem férkőzött a fejedelem jóindulatába, azt semmire sem becsülik, és bizony nem emelik föl alacsony sorból. Viszont az a kitüntetés, amelyik nem egészséges gyökerekből táplálkozik, nem valódi és nem tartós.  "Igazi dicsőségen - mint Cicero mondja - azt a hírnevet értjük, amelyet polgártársaink, hazánk, vagy felebarátaink előtti érdemekkel szereztünk." Ezt pedig sem a fejedelmek el nem érik, sem a szolgáik, mivelhogy szinte valamennyien bűnös hajlamaiknak hódolnak, s jót puszta véletlenségből, ha tesznek.

Akadnak, akik azt gondolják, hogy a fejedelem szolgálatában vagyont gyűjthetnek. Csakhogy ezek a vagyonszerzés érdekében eladják szabadságukat, és mégse gazdagodnak meg! Mert ha javadalmat adott neked a fejedelem, vagy hűbért engedett át, vagy bármi mással megajándékozott, annál többet kell szolgálnod, mennél nagyobb adományban részesültél. Aztán meg nem szoktak olyasmit adni a királyok, amit el ne vehetnének, ha kedvük szottyan rá. És még valami: kevés az olyan király, aki a magáét adja, többnyire rabolnak, hogy legyen mit adományozniuk. De a gonoszság bére sem a királynak nem hoz hasznot, sem a te javadra nem szolgál, ha megkapod adományul. Ismerjük az Írás szavát: "A haragnak napján mit sem ér a gazdagság."

Nézzük most a hatalmat. Sokak szemében szép dolog, ha valakinek befolyása van a fejedelemnél. Csakhogy a fejedelmek mellett nem tartós a hatalom, és a földkerekségen senkinek sem erőtlenebb, ingatagabb, gyengébb a helyzete, mint annak, aki a fejedelem kegyeltjének látszik. Mennyi vetélytárs, ellenségeskedés, gyűlölet! Mindenki befolyást akar szerezni, az udvaroncok nem bíznak meg egymásban, testvér nem lehet biztos a testvére felől, apa nem bocsát meg a fiának, sem fiú az apjának. Mindenki a maga érdekét lesi, mind előlépést akar, mind parancsolgat. Aki kegyben áll, azt ezer árgus szem figyeli és megannyi nyelv lihegi a romlását.

Cicero szerint nem adott Istentől nagyobb ajándék az embereknek a barátságnál. Csakhogy ettől az igen kedves, igen hasznos és igen szükséges jótól meg vannak fosztva az udvaroncok, mivel - amilyen fenékig romlottak valamennyien - nem lehetséges közöttük barátság, csak valamiféle cimboraság és rosszban való cinkosság. Egyikükben sincs erkölcsi erő, egy sincs, akit ne kísérne ezernyi bűn. Kemény dió ebben az emberzagyvalékban barátságra érdemes férfit találni.

Bizony az udvarnál olyan emberek között kell élned, akiket szívesebben neveznél erkölcsi erő híján tengődő állatoknak. De mindnek kedvében kell ám járnod, és az idők követelményéhez igazítani magad, cserélgetned-váltogatnod a természetedet, a körülményekhez igazodva csűrnöd-csavarnod a szót. Még a szakácsok, a pékek és ellátmányozók, a gabona- és borsáfárok előtt is meg kell alázkodnod, és meg kell vásárold jóindulatukat. Az ajtónállókról szóljak-e? Hej, hányszor mellbe taszít az ajtó szárnyával! Hányszor el nem kerget ökölcsapásokkal! Hányszor be nem zárja az orrod előtt a nyitott ajtót, amint meglátja, hogy jössz! Hányszor ki nem rekeszt, noha aranyat adtál neki, s közben a komédiást, a bohócot vagy vetélytársadat beengedi! Hányszor hazudja, hogy alszik a fejedelem, vagy tanácsülésen van, vagy beteg!

Az udvarokban minden szó hízelgés, igazat mondani nem lehet, dicsérik a hitványakat, ócsárolják a derekakat. Akik a történelemről adnak elő, meghamisítják és kiforgatják a múltat: jeles történeti műveknek nincs hitele, de vakon elfogadják az üres mendemondákat. A fejedelmi udvarokban ugyanis elitélendőnek tartják a tudomány ismeretét, és gyalázatszámba megy, ha valakit ékesszólónak neveznek. Így aztán csak teher a műveltség annak, aki mindenütt megvetésbe ütközik, és azt látja, hogy a dolgok irányítása - úgy is mondhatnám: hanyag kezelése - azokra bízatott, akik azt sem tudják, hány ujj van kezükön-lábukon.

Igaz, az udvari énekesek és citerások általában kitűnőek, mert a fejedelmek jobban kedvelik az effajta embereket, mint a filozófusokat vagy a poétákat. A bohóckodók, rágalmazók és rablók mindig hallgatóságra lelnek, egyedül csak nekik szabad azt tenni vagy mondani, amit akarnak.

Közben akármerre fordulsz az országban, mindenhol szidalommal illetik a királyt, a tanácsadóit, téged magadat is, mivel vagy túlságos terhek nehezednek az alattvalókra, vagy ellenség fenyeget, miközben az udvarban áll a bál, vagy vadászatot rendeznek.

Ha békére vágyunk, ha szeretjük a nyugalmat, ha magunknak akarunk élni, ha kívánjuk lelkünk üdvösségét, kerülnünk kell a királyi palotákat, az udvaroncok tülekedését, mert az udvarokban nem nyugalom, nem a szépművészetek ápolása és nem az erény szeretete uralkodik, hanem a kapzsiság, bujaság, kegyetlenség, részegeskedés, irigység és törtetés zsarnokoskodik. Ha pedig belekerül valaki ezekbe a bűnökbe, nem mentegetheti magát semmiféle érvvel, amidőn a bölcsek rásütik majd a gonoszság és ostobaság bélyegét!

Minden jót! Ha nem volnál magad is udvaronc, bizony bölcs férfiú volnál a szememben!

Bruck, az üdvösség 1444. évében, november 30-án.

Kedves Barátom,

Sokat gondolkodtam, mi lehet a baj? Hogy hozza a sors, hogy folyton félre megy minden? Hogy lehet, hogy ész, erő és szent akarat hiába sorvadoznak egy átoksúly alatt? Sajnos a helyzet teljesen egyértelmű: a magyarok elmebetegek. Legnagyobb ellenségük önmaguk.

1914-ben gróf Tisza István vezetésével boldog örömmel elmentek egy olyan háborúba, ahol saját bevallásuk szerint győzelem esetén sem nyerhettek semmit, viszont annál többet veszthettek. Tehát értelmetlen volt az egész, de azért elmentek, hogy addig sosem látott nagyságú erőfeszítések és áldozatok árán megérkezzenek Trianonba, ahol megtörtént az, ami vereség esetén várható volt. Például Sztancsay Miklós, Selmecbánya főjegyzője, is előre látta:

„Félek a jövőtől. Meglátod a világháborút nem kerüljük el. Ha hadba vonulunk Szerbia ellen, nyakunkra jön az orosz. Az angol meg a francia is szembe kerül a némettel. Olyan világégés lesz itt, melyből a Monarchia nem kerülhet ki győztesen. A háború vége Magyarországra lesz szörnyű. Szülőföldemet, Erdélyt, elnyeli majd az oláh. A Felvidéket, a tótsággal együtt uralma alá hajtja a szlávság. Tenyérnyi Magyarország marad.”

Ahol nemrég még 30 milliós magyar birodalomról álmodoztak egyesek, most hisztérikusan kántálták, hogy Igazságot Magyarországnak. Sokan ma sem fogják fel, hogy 1920. június 4.-én megkapták ezt az igazságot, a háború igazságát: jaj a legyőzötteknek!

A magyarok maguk keresték ezt az igazságot, önként, dalolva, cigányzenére, felvirágozva. Nem volt ez olcsó igazság. 700 ezren elestek érte, 800 ezren belerokkantak, ugyanannyian fogságba estek. A hadi kiadások összesen 33 milliárd koronát tettek ki. Ennek nagyságrendjét jól érzékelteti, hogy az állam évi bevétele 2 milliárd korona körül volt. A háború költségeinek több mint felét lakossági hadikölcsönből, harmadát fedezetlen papírpénz kibocsátásból, azaz pénzrontásból fizették. A vereség következtében a hadikölcsön kötvények fabatkát sem értek, a pénzük elértéktelenedett, az árak többezerszeresükre nőttek, megtakarításaik semmivé lettek.

A magyarok a történtekért semmiféle felelősséget nem vállaltak. Ha képesek lettek volna szembenézni a valósággal átkozhatták volna önmaguk, vagy vezetőiket, akik ide juttatták az országot. Ehelyett zsidózni kezdtek, annyira, hogy szinte államvallássá vált az antiszemitizmus. Az antiszemita nézetek helyességét törvényekkel is igazolták, amikben kimondták: boszorkányok márpedig vannak.

A fájdalom annyira elvette az eszük, hogy amikor megjelent egy falragasz azzal a szöveggel, hogy "Bethlen István egyedül harcol egész világ ellen! Álljatok mellé!", akkor a magyarok ahelyett, hogy adtak volna rá - a miniszterelnökre - egy kényszerzubbonyt, jórészt mellé álltak, s mindent alárendeltek ennek a kilátástalan küzdelemnek.

Az elmebaj 1941-re oly súlyossá vált, hogy hadat üzentek Szovjet-Oroszországnak, az Egyesült Államoknak, és háborúba keveredtek a Brit Birodalommal, annak ellenére, hogy egyikkel szemben sem volt semmiféle követelésük. Akikkel szemben volt, azokkal addigra már szövetségben álltak - egymással szemben. Tudathasadt állapotukban a magyarok eszelősen önmaguk ellen fordultak. Nekiláttak kiirtani a minden rosszért felelőssé s rabszolgává tett zsidókat, s ahogy a végeredmény mutatja, a háború során a magyarok egyedül ebben - az öncsonkításban - értek el sikereket.

A háborúban 100-180 ezer katonájuk esett el, 90-100 ezer megnyomorodott. A polgári áldozatok száma 80-100 ezer körül volt. Hadifogságba 500-700 ezer katonájuk került, 380-390 ezer oroszba, ahova még 250-300 ezer polgári személyt is elvittek kényszermunkásnak: 180-200 ezer nem élte túl. A munkaszolgálat, a deportálás, az ad hoc öldöklés vagy 500 ezer zsidó életét követelte. 

A magyarok anyagi kárban sem szenvedtek hiányt. Összesen 22 milliárd pengő értékben pusztultak el javak. A nemzeti vagyon 40%-a lett oda. A sínhálózat 40%-a, a mozdonyok 66%-a, a vagonok 75%-a. A dunai hajóparkból csak hírmondó maradt. Posta és telefonhálózat nem létezett. A hidakat felrobbantották. A gyárak 90%-a megsérült, több mint felük jelentősen, jó pár teljesen megsemmisült. Elveszett a munkagépek 75%-a, a mezőgazdasági géppark 60%-a, az állatállomány 60%-a, ezen belül a sertések 79, a juhok 80%-a. És még három falu. Aztán ilyen-olyan címen 330 millió dollárt kellett fizetniük a Szovjetuniónak, miközben 280 millió dolláros követelésük maradt a Harmadik Birodalom romjai alatt. Mai értéken számolva ez 4 milliárd 950 millió + 4 milliárd 200 millió dollár.

A magyarok 14 milliárd pengőt költöttek arra, hogy ezt elérjék. Nem ez volt a cél, de ez sikerült. A háború számláit jórészt pénzrontásból fedezték: ha elfogyott a pénz, gyorsan nyomtak még. Nem csoda, hogy világrekordot állítottak inflációban. Ráadásul a Magyarország nevű füstölgő romhalmaz orosz megszállás alá került, így el kellett tartani a Vörös Hadsereget is.

Az új élet hajnalán a magyarok - ha már úgyis benne voltak - gyorsan deportálták a történtekért felelőssé tett svábokat, pedig alig maradt vasúti kocsi az országban.

Miután a Kommunisták Magyarországi Pártja erőszakkal kisajátította a hatalmat s vele az ország minden javát, a magyaroknak nem maradt más választásuk, mint rohamléptekkel elindulni a földi paradicsomba vezető úton a fényes jövő felé, menet közben utolérni és meghaladni a megvetett „hanyatló nyugati rothadó kapitalista” világot.

A cél szentesítette az eszközt. Érdekében minden anyagi és emberi erőforrást egy kézben, a Párt kezében összpontosítottak, hogy hatékonyan, tervek szerint használhassák fel azokat. A magyarok terveit a Tervhivatal dolgozta ki. Általában ötévesek voltak és részeletekbe menően szigorúan megszabtak mindent az utolsó munkapadig lebontva.

A magyarok tervei természetesen mindig teljesültek. Ezekről a lapok - amiket persze tervszerűen, központosítva írtak - diadaljelentésekben számoltak be.

1950-1990 között alsó hangon 4000 milliárd 300 millió forintot ruháztak be a magyarok tervszerűen. Ez nagyjából az adott időszak állami összbevételeinek fele. Fele az iparba ömlött, ahol a Terv teljesítése meghatározott mennyiség bármi áron való legyártását jelentette, abból az anyagból, amit éppen kaptak, úgy, ahogy az agyonhasznált gépekkel sikerült. Ami elkészült azt sokszor veszteséggel vagy sehogy sem lehetett eladni, de nem baj, a Terv teljesült, volt prémium és kitüntetés.

A veszteséges vállalatokat a körülmények ellenére valahogy mégis nyereséges vállalatok hasznából finanszírozták. Mivel ilyenekből az idők folyamán egyre kevesebb lett, a magyarok kölcsönöket vettek fel. Annyit, hogy az adósság mértéke államtitok lett. Amelyik magyar hivatalból megtudta, az inni kezdett. A hiteleket a rendszer fenntartására költötték, olyan sikerrel, hogy Berecz Frigyes ipari miniszter statisztikája szerint 1987-re már csak a magyar gazdaság 3%-a volt képes a fejlett világ piacára eladható árut, megfelelő minőségben, problémamentesen, határidőre előállítani, azt nyereséggel értékesíteni.

Ekkor, négy évtizedes szervezett nyersanyag, energia, munkaerő és pénz pocsékolás után eljött a rendszerváltás, és a magyarok elindultak a szocializmusból a dadaizmusba vivő úton. Első útjuk – mint bevásárlóturista – Ausztriába vezetett, ahol az üzletekben megjelentek a táblák: Magyarok, ne lopjatok!

Világrekordot állítottak kopjafa és székelykapu állításban s remélték nemsokára beköszönt a megérdemelt jólét. Megteremtésére pártokat alakítottak. A versengésből végül a legtöbbet lopó és legnagyobbakat hazudó párt került ki győztesen.

A párt emberei megszállták az államot, annak kapcsolt részeit. Saját érdekeiknek rendelték alá a kormányzást, a törvényhozást, az igazságszolgáltatást. Helyzetükkel visszaélve pályázatokon, támogatásokon, túlfizetett megrendeléseken keresztül az állam jövedelmeit saját vállalkozásaikba, alapítványaikba, egyesületeikbe csatornázzák. Erőfölényükkel visszaélve pedig, amelyik cég megtetszik nekik, azt elvehetik. El is veszik. Ha mégsem tudják, tönkre teszik. Mindenhova hozzá nem értő, buta, tehetségtelen, züllött magyarokat neveznek ki, még a miniszteri posztokra is.

Stratégiai ágazatuk a sport és a hazugságipar. A magyarok ezermilliárdokat költenek rájuk, azaz öntik pénzük kijelölt zsebekbe, amiből nemhogy semmiféle hasznuk nincs, de szokás szerint óriási károkat okoznak önmaguknak. Azzal is, hogy hivatásos, jól fizetett agymosók és népbutítók serege fest nekik saját pénzükből ördögöket a falra. Kiváló munkájuknak köszönhetően a magyarok tévhiteket dédelgetnek és fantomokkal hadakoznak.

Elmebetegségük legszembetűnőbb jele, hogy rögeszmésen stadionokkal építik tele a Kárpát-Medencét. Közben büszkén feudalizálják az országot. Örökletes terheltségre utal, hogy bevezették a vármegye elnevezést és a főispáni titulust. Lettek megint udvari bolondok, sőt néhány udvari törpe is. Ha így folytatják, a magyarok nemsokára belépnek a harmadik jobbágyság korába.

És még csodálkoznak rajta, hogy semmit nem ér a pénzük, mikor gyámság alá kéne helyezni őket, mert nem tudják, mit cselekszenek. Persze – ahogy Simicska mondta – „mindenkinek alkotmányos joga, hogy hülye legyen.” Vagy dadaista. Mert a magyarok bizony egyre gyakrabban emelkednek értelmen túli, józan ésszel fel nem fogható tartományokba. Akkor is, mikor uniós fejlesztési pénzen kutyafitnessz centert építettek Drégelypalánkon. Bordrogkeresztúron meg 40 centis kilátót.

És a lakosok nem kergették el a polgármestert kapával!

Megszokták - vagy már észre sem veszik? -, hogy csúfot űznek magukból.

Remélem, azért Te jól vagy!

Én most megyek eszem egy jó giroszt. Van egy jó kis török büfé itt a sarkon.

Szeretettel ölel

Pista

Döbling, 2023. március 16.