Ma használt könyvek vására volt az Intézet közelében. Kivittem párat. Egy honfitársra megpróbáltam rásózni két kötetet:
- Ezt nézze! Gyűjtők öröme: Kossuth Lajos emlékkönyv. Két kötet. Príma 1952-es kiadás. Révai József előszavával.
- Nem érdekel Révai.
- Pedig nagyon különleges előszó. Egyszer sem írja le benne Lenin, Sztálin vagy Rákosi nevét.
- Nem akarok Andics Erzsébetet olvasni.
- Nem akar Andics Erzsébetet olvasniii!!! Hát ez... Írt bele Szekfű Gyula is. Meg Kosáry.
- Hanák?
- Hanák nem írt. Akkor még fiatal volt, bár igaz, kommunista. Ahogy elnézem Andics Erzsébet írt bele a legtöbbet. De attól még simán megveheti, hisz 1952 majdnem olyan, mintha ma lenne.
- Nem hittem volna, hogy idáig süllyedünk. Vajon meddig fog ez tartani?
- Azt nem lehet tudni. De lehet a végét siettetni. Nem akar véletlenül hős lenni? Aki akár eletét is adja a hazáért? A nemzet örökre hálás lenne magának.
- Nézze, 73 éves vagyok. Nem hiszem, hogy ebben a korban ilyesmire kellene vállalkoznom.
- Éppen ezért! Nincs semmi vesztenivalója. Ha meghal, kap majd egy szép díszsírhelyet és neve örökké ragyogni fog a nemzet emlékezetében.
- Volt nekem egy évfolyamtársam, aki egyszer azt kérdezte tőlem: mondd Laci, ha meghalnék, hoznál virágot vagy koszorút a síromra? Hát persze hogy vinnék Gyuszikám. Természetes, hogy vinnék - feleltem. Mire azt mondta: hát akkor felejtsd el, és helyette inkább most fizess egy korsó sört!
