Kedves Barátom,

elnézésed kérem, amiért oly hosszú időn át nem írtam neked, de sokkot kaptam mikor suttyomban - mert el vagyok tiltva - a Magyar Rádió híreit hallgattam. A szocmédia diskurzust nézegetve amúgy is mindig reszketés fog el. Butítják őket, egymást, magunkat.

Még saját történelmünkről is zavaros elképzeléseink vannak. Nem a mi hibánk, mert hát honnan lenne más. Lehetne rá legyinteni, csakhogy, ha nem ismerem a múltat, fogalmam nem lehet a jelenről, és a jelen határozza meg a jövőt.

Mivel egy politikust nem szándékai, hanem eredményei minősítenek, ezért teljesen érthetetlen, hogyan dicsérheti valaki Horthy Miklóst vagy Kádár Jánost. Történelmileg tudatlan emberek lehetnek ezek. Ne is hallgassunk rájuk. Ha meg azt mondja valaki, hogy a magyar történelem dicsőséges, akkor biztosak lehetünk benne, hogy fogalma nincs róla.

Mostanában megint túl sokat beszélnek nekünk Trianonról. Szokás szerint híg az alja és nincsen veleje. Nyilvánvalóan nem sokat értenek belőle. Ez a Trianon csak lóg ott a levegőben. A semmiben. Nem következmény. Szeplőtlen fogant, mint oly sok minden ebben az országban.

A történelminek nevezett Magyarország, ahogy jelzője is mutatja, a múlt része. És azért veszett el, mert egyedül nem volt elég erőnk megtartani. Az oroszok úgy kerültek ide, hogy a kassai álbombázás ürügyén, mint német segédhadak versenyt futottunk a románokkal Erdélyért a Donig, meg vissza, s így végül lettünk orosz hadizsákmány.

Aztán a Párt apparátusának vezetésével, állami irányítással nekiláttunk veszteséget termelni 10, sőt 15 millióan, évtizedeken át, szisztematikusan, annyira, hogy beledöglöttünk. Közben a sajtón keresztül sikereket hazudtak nekünk, maguknak és másoknak, s jobb híján legalább mi magunk megpróbáltunk hinni bennük. Az egész keleti-blokk ezt csinálta. Mikor aztán elvesztettük a hideg háborút is, akkor felszabadultunk. Ahogy szoktunk, csupasz seggel.

Bemenekültünk a NATO-ba és az EU-ba. Utóbbi nemcsak politikai, hanem szolidaritási közösség is. A négy nagyhatalom egyike. Tagországainak nacionalizmusai miatt sebezhető, pont úgy, mint a Monarchia, a mi Monarchiánk volt 11 féle, egymással viaskodó nemzetiségei miatt. Aki ezt a számunkra - és világ viszonylagos békéjére nézve is - létfontosságú közösséget belülről gyengíti, megosztja, támadja, az orosz érdekeket szolgál, az Moszkva eszköze. Éppen ezért támogatja Oroszország az EU ellenes, minél szélsőbb, annál jobb nacionalista, neo-náci szervezeteket Európában. Természetesen a Brexit kampányban is volt orosz pénz.

Olyan nemzeti vagy állami egocentrizmust hirdető, magukat hazafinak maszkírozó magyarellenes pártok, mint a Fidesz és a Mi Hazánk forgatókönyve szerint Magyarország lesz megint keleti vazallus állam. Úgynevezett orosz érdekszféra, meg Kína európai hídfőállása - ahogy a fősáska mondogatja. A hídfőállás katonai szakkifejezés: olyan terület, ahol a hódítók már megvetették lábukat s onnan készülnek további területek leigázására. Visszajön szépen az 50-es évek és majd élünk, mint Belaruszban, és akinek egy csepp esze van az nyugatra menekül migránsnak.

És vége. Vége, mert a valóságot nem érdekli, hogy mit gondolunk róla, hiedelmeink fabatkát sem érnek, pedig rettenetes erőforrások mennek el ápolásukra. Ilyen tévhitek, féligazságok terjesztése, alternatív valóságok fejlesztése magyar ellenes cselekedet, mert nem zavaros fejű kis népeknek áll a világ. Nem is tudja megmondani az ember, hogy mi folyik itt, nemzetgyilkosság vagy kollektív öngyilkosság. Öntudatlan, egy lelkileg és testileg is torz

Valami éktelen üvöltözés van odakint. Megyek megnézem.

Meghozták Csaba királyfit. Kényszerzubbonyt kellett ráadni, de testi ereje miatt így is alig bírnak vele öten. Azt mondják, rémálmai vannak. Ilyenkor tör, zúz és torkaszakadtából üvölt. Most vonszolják el ablakom alatt. Azt kiabálja, hogy Nem! Nem! Nem megyek vissza! Nem akarok! Nem megyek! Nem fogok! Ááááááááááááááááááááááá - ez utóbbi az egyik ápoló volt, mert beleharapott.

Na, most akkor én búcsúzom is.

Szeretettel ölel

Pista

Döbling, 2023. december 10.

ui: a lényeg, hogy megint falnak megyünk drágáim.

Jómagam - úgy is, mint telivér liberális - megdöbbenve szemlélem azt a nagy libsizést odahaza. Nem az zavar, hogy szidják a liberalizmust, inkább az, hogy fogalmuk nincs, hogy miről beszélnek, és sokan azt sem tudják, ha azt mondják "libsi", akkor egyúttal zsidóznak is. Csakis a nagy magyar átokkal, a tudatlansággal, tudom ezt magyarázni. Úgyhogy jobbnak látom elmondani, mi az. S nehogy elfogultsággal vádoljon bárki, ezért leghelyesebb, ha a liberalizmus egyik - a maiaknál jóval műveltebb és szellemesebb – ostorozójának, Sarda y Salvany Félix spanyol áldozópapnak - 1888-ban Esztergomban magyarul is megjelent - A Liberalismus Bűn c. szakmunkájából vett szó szerinti idézetekkel világítok rá a lényegre. Tehát:

A liberalizmus eretnekség. Ennél nagyobb bűnt a kereszténység törvénykönyve nem ismer. Liberálisnak lenni nagyobb bűn, mint a káromkodás, rablás, házasságtörés, gyilkosság vagy bármi más, amit az Isten törvénye tilt és az isteni igazságosság büntet.

A liberalizmust ma némelyek bizonyos politikai formának tartják, mások a türelmesség és a nagylelkűség szellemének, mely a zsarnokság és a kényuralom ellen irányul; nem kevesen jogegyenlőséget értenek alatta, a legtöbben pedig valami nem könnyen meghatározható dolgot, amely mindazt magában foglalja, ami az önkényes kormányzással ellentétben áll.

De íme az úgynevezett liberális elvek az ő legdurvább radikalizmusukban: az egyén és a társadalom függetlensége Istentől - a népnek törvényhozási és önkormányzati joga - politikai, erkölcsi és vallási téren minden fék nélküli szabad gondolkozás - nem eléggé korlátozott sajtószabadság s ugyanilyen társulási szabadság. Ezen elvek közös alapja az észelviség, a racionalizmus. Ebből fakad a vallásszabadság, a laikus, vagyis a vallástól teljesen független oktatás.

Tökéletes liberális ember, hála Istennek, aránylag csak kevés van; ebből azonban nem következik az, hogy ama liberálisok, akik a liberális romlottság végfokáig el nem jutottak, nem valósággal liberálisok. A liberálisokat három osztályba sorozzuk:

1. Dühös vagy telivér liberálisok.
2. Mérsékelt liberálisok.
3. Olyanok, akiket a liberalizmus szele pusztán csak meglehelt.

A telivér liberálist legott meg lehet ismerni, mert ez gonoszságát sem nem tagadja, sem nem takargatja. A mérsékelt liberális közönségesen éppen olyan gonosz, mint az előbbeni, csakhogy rendkívül vigyáz, hogy ezt valahogy el ne árulja. Finom modor és társadalmi illendőség, ez az ő mindene.

Ha a telivér és mérsékelt liberálist tetteiről lehet megismerni, a liberalizmus szele által megcsapott embert gyöngéd érzelmei árulják el leginkább. Ámbár ő maga minden tekintetben becsületes, sőt igazán és őszintén vallásos ember, mégis úgy okoskodik, úgy beszél, úgy cselekszik, mint egy valódi liberális. Főelve a szeretet, s ő maga is a megtestesült szeretet. Már maga a "harc" szó is izgatottságba hozza, mert csakis békés úton óhajt minden kérdést megoldani.

Az ilyen liberális katolikusok azt gondolják, hogy az ő eszüknek - csak úgy, mint másokénak - szabadságában áll hinni vagy nem hinni. A hitetlenséget nem tekintik bűnnek. Ezért borzadnak minden erkölcsi vagy fizikai pressziótól, mely az eretnekséget bünteti vagy akadályozza. Előttük a téves meggyőződés csak olyan szent, mint az igaz, mert mind a kettő csak egy szent elven alapul, s ez a szellemi szabadság. Ezen elv mellett dogmát csináltak még a toleranciából is.

Sajnos az ember bűnös eredetét tekintve elmondhatjuk, hogy az ember természeténél fogva liberálisnak születik. S romlott természeténél fogva a függetlenség és a féktelen életmód utáni természetes vágyból mintegy szükségszerűen rokonszenvez a liberalizmussal, a katolicizmustól pedig ugyanúgy irtózik. De ezeken kívül vannak a liberalizmus fennmaradásának más különös okai is. Úgymint:

- Az erkölcsök romlottsága. A színi előadások, könyvek, képek, a köz- és magánélet mind merő ocsmánysággal és tisztátalansággal vannak tele.
- A hírlapok, melyek liberális légkörrel veszik körül a polgárokat. Működésüket rendkívül megkönnyíti a népnek különös szellemi állapota.
- A vallási ügyekben majdnem általános járatlanság. Annyira vagyunk, hogy honfitársaink nagy része, ámbár keresztény, semmivel sem ismeri jobban saját vallását, mint Mohamedét vagy Konfuciuszét.

Sajnos nem lehet elkerülni a liberálisokkal való érintkezést, mert mindenütt ott találod őket: az üzletekben, a szórakozás helyein, a látogatásoknál, néha még a templomban és talán saját családodban is. Miként viselkedjünk tehát valahányszor ilyen ragályosokkal érintkeznünk kell?

Legfontosabb, hogy az ember liberálisokkal soha se lépjen szorosabb viszonyba, mint ahogy azt a társadalmi élet szüksége magával hozza. Feltétlen kerülni kell a liberális kérdések körül forgó minden társalgást. A magánéletben pedig ilyen ragályosokkal nektek semmi közösségtek se legyen! Házaikat ne látogassátok, velük ne barátkozzatok! Különben már Pál apostol is óva intett az e fajta emberektől.

Mi, meg kell vallanunk, verjük a liberálisokat - verjük pedig igen gyakran, (természetesen csak szavakkal) - de hát ki következtetheti ebből azt, hogy mi őket nem szeretjük, s velük semmi szeretetet sem éreztetünk? A liberálisok legföljebb csak azt hozhatják föl ellenünk, hogy mi nem azt a szeretetet gyakoroljuk velük, amelyet ők óhajtanának. Ámde azért a szeretet, amelyet mi velük éreztetünk, szintén csak szeretet, sőt mondhatjuk, igazán nagy szeretet.

Ugyanis minden jó között a legnagyobb jó Isten dicsősége. Következőleg a szeretetet, melyet embertársaink iránt gyakorolnunk kell mindig alá kell rendelnünk annak a szeretetnek, mellyel Urunknak tartozunk. E szeretetet gyakorolása közben - Isten szolgálatában és dicsőségéért - felebarátunknak az ő javának előmozdítása végett kellemetlenséget okozhatunk, megsérthetjük, megalázhatjuk, sőt akár meg is ölhetjük, ha kell. Mindezen tettek (föltéve, hogy szükségesek és igazságosak) erényes cselekedetek, melyekre sokszor éppen a szeretet kötelez. A modern liberalizmus ezt nem akarja megérteni. S éppen azért tévutakon jár. Az a fogalom, melyet magának a szeretetről alkotott, hamis fogalom.

Magyarországon ennek a hamis fogalomnak rajtam kívül olyanok szegődtek uszályába, mint Kossuth, Petőfi, Jókai, Deák, Andrássy. Még a két Tisza is ide sorolható, bár ők a szolgabíró liberalizmusát valósították meg. S olyanok irtóztak tőle, mint Kun Béla, Horthy, Szálasi, Rákosi vagy Kádár.

Üdv,

Pista

Döbling, 2023. augusztus 4.

ps: nagy sikert aratott idebent a lombkorona-sétány, el is képzeltük a címer hármashalmát vele.

Ma használt könyvek vására volt az Intézet közelében. Kivittem párat. Egy honfitársra megpróbáltam rásózni két kötetet:

- Ezt nézze! Gyűjtők öröme: Kossuth Lajos emlékkönyv. Két kötet. Príma 1952-es kiadás. Révai József előszavával.
- Nem érdekel Révai.
- Pedig nagyon különleges előszó. Egyszer sem írja le benne Lenin, Sztálin vagy Rákosi nevét.
- Nem akarok Andics Erzsébetet olvasni.
- Nem akar Andics Erzsébetet olvasniii!!! Hát ez... Írt bele Szekfű Gyula is. Meg Kosáry.
- Hanák?
- Hanák nem írt. Akkor még fiatal volt, bár igaz, kommunista. Ahogy elnézem Andics Erzsébet írt bele a legtöbbet. De attól még simán megveheti, hisz 1952 majdnem olyan, mintha ma lenne.
- Nem hittem volna, hogy idáig süllyedünk. Vajon meddig fog ez tartani?
- Azt nem lehet tudni. De lehet a végét siettetni. Nem akar véletlenül hős lenni? Aki akár eletét is adja a hazáért? A nemzet örökre hálás lenne magának.
- Nézze, 73 éves vagyok. Nem hiszem, hogy ebben a korban ilyesmire kellene vállalkoznom.
- Éppen ezért! Nincs semmi vesztenivalója. Ha meghal, kap majd egy szép díszsírhelyet és neve örökké ragyogni fog a nemzet emlékezetében.
- Volt nekem egy évfolyamtársam, aki egyszer azt kérdezte tőlem: mondd Laci, ha meghalnék, hoznál virágot vagy koszorút a síromra? Hát persze hogy vinnék Gyuszikám. Természetes, hogy vinnék - feleltem. Mire azt mondta: hát akkor felejtsd el, és helyette inkább most fizess egy korsó sört!

Kedves Barátom,

Minap itt az intézetben az emberi minőség fontosságáról beszélgettünk. Arra jutottunk, hogy ezen múlik minden. Ezen múlt Magyarország is, mert nemcsak a mai, hanem a tegnapi, sőt tegnapelőtti Magyarország vezetői sem képviseltek minőséget, hanem jórészt tudás, tehetség, tisztesség és elképzelés híján való lények voltak, ami jelzi, hogy a közéletben ezen tulajdonságokra Magyarországon semmi szükség nincsen, hanem a legfontosabb kellék egy jól fésült seggfej, amivel viszont, ha akarna sem tudna jól kormányozni az illető.

A polgárok a jól fésült seggfejek közül üres szlogenek alapján kiválasztják a szívükhöz közelebb állót, aki általában valamilyen eszmei alapon állónak hirdeti magát, csakhogy nem az a lényeg, hogy milyen eszmei alapon kormányozzák az országot, hanem, hogy mifélék. Mert elvileg bármilyen alapon lehet jól kormányozni, de a magyaroknak még sehogy sem sikerült. Mert folyamatosan olyan embereket küldtök a parlamentbe, önkormányzatokba, olyan emberek kormányoznak bennetek, mint amilyenekről a reneszánsz költő, Aeneas Silvius Piccolomini - a leendő II. Pius pápa - ír egyik levelében. Kivonatoltam és mellékeltem Neked lényegét.

Ezzel búcsúzom,

Pista

Döbling, 2023. április 25.

Tehát

Johannes von Eich urat, a bölcs és híres jogtudóst a költő Aeneas Silvius szívből köszönti.

A boldog élet az erényekből sarjadzik, ifjak: az erényes emberek azonban ki vannak rekesztve a fejedelemi lakokból, s ha véletlenül vagy tévedésből olykor átlépik is a küszöböt, a magas palotákban burjánzó erkölcstelenség nyomban rémült menekülésre készteti őket. Hagyjátok ezt a vadászterületet a csepűrágóknak, talpnyalóknak meg a többi ingyen élőnek, akik a feketét is fehérnek mondják. Mert derék embernek nincs keresnivalója a fejedelmeknél. Ez volt Silvius atyám tanácsa. Engem nem tudott apám eltéríteni az udvari szolgálattól, pedig gyakran figyelmeztetett, hogy csak a vesztemre lesz, ha belecsöppenek a fejedelmek őrültségeibe. Később aztán a tapasztalat megtanított arra, amit korábban nem hittem: most már látom, mily igaz apám mondása.

Egyesek azt állítják, hogy azért szegődtetik el fiaikat a fejedelmekhez, hogy erkölcsi oktatást nyerjenek és erényeikben megizmosodjanak. Helyesebb volna azt mondaniuk, hogy gonoszságot tanulni és ocsmányságra nevelődni küldik oda fiaikat. Mert az udvarban találhatók a legromlottabb emberek és a legtisztességtelenebb beszédek: ez bujaságra bujtogat, az falánkságra, erkölcsös életmódjával senki sem kérkedik, csupán azzal, hogy szüzet erőszakolt meg, asszonnyal fajtalankodott, hogy vetélytársát megölte, vagy rablott valamit.

Az ostoba és tapasztalatlan tömeg azonban nem veszi észre ezeket a visszásságokat, csak az aranyos ruhákat meg a lovon ülő deli lovasokat látja, és a kincs, ezüst, arany, szolgahad és a díszes külső a szemébe ötlik, de vak marad a belső sanyarúsággal szemben. Seneca azonban, ez a bölcs férfiú megírta: "ha azoknak, akiket boldognak láttok, nem a külsejét, hanem rejtett bensőjét szemlélitek: nyomorultak, ocsmányak, aljasok, csak kívülről meszeltek, mint a falaik."

És még csak azt se gondold, hogy jól és gond nélkül élnek! Mert mennyi baj van az illetménnyel is, milyen sokat lecsípnek belőle! Soha nem adják ki idejében, soha teljes egészében, fűhöz-fához küldözgetnek, mindenféle hazugságokkal hitegetnek. Sokan soha nem kapnák meg a bérüket, ha a számtartót meg nem ajándékoznák.

Hallgasd most meg, milyen ételeket raknak elénk, aztán élvezd őket, ha tudod! Más állat nem kerül a kés alá, csak marha, kecske, sertés vagy medve. De a számtartó nem vesz ám friss vagy alig állott húst, hanem csakis büdöset, mert mennél olcsóbban vásárol, annál többet lophat. Hideg, kétszer kifőzött, piszkos, ízetlen, büdös húst kapsz, tele füsttel és korommal, fűszer, só, ízesítés nélkül elkészítve. A káposzta rohadt, a répa aszott és penészes, a hüvelyesek félig főttek. Sajt ritkán kerül eléd, de ha mégis, szinte mozog a sok kukactól, egyébként is csupa lyuk, az állásban megpenészedett és keményebb a kőnél. Büdös vaj és avas szalonna fűszerezi étked. Tojást csak akkor raknak eléd, ha már csirke van benne. A körte meg az alma vagy fonnyadt, vagy savanyú, ha nem te ennéd, a disznók elé dobnák. Kenyered fekete s olyan kemény, hogy zápfogaddal alig tudod elrágni.

Őrjöngés fog el, ha megiszod az udvar borát, oly savanyú, fölvizezett, romlott, zavaros, keserű. Azokról a fejedelmekről nem is szólok, ahol csakis sört adnak inni: keserű az mindenütt, de az udvarnál a legkeserűbb és leghitványabb! És nehogy azt hidd, hogy ezüst- vagy üvegpohárból ihatsz: az egyiket attól féltik, ellopod, a másikat, hogy összetöröd. Ennélfogva megfeketedett, ócska, szutykos fakupából iszol, a fenekén már sűrűn áll a mocsok, gyakran abba vizelnek az uraságok.

Említsem-e a fekete, rongyos, összemaszatolt asztalkendőket? Még hagyján, hogy undort keltenek, de mind a csiriz, hozzáragadnak az ember kezéhez, valahányszor beléjük akar törölközni. Ezért sokan inkább saját ruhájukon itatják le kezükről a zsíros mártást. Innen az a zsír, amit az udvaroncok mellényén látsz. Naponta cserélt, vakítóan fehér kettős selyemabroszok csak a fejedelemnek járnak, a te abroszod addig marad ott a deszkához erősítve, amíg meg lehet különböztetni az asztallaptól.

Az udvarnál az a szokás, hogy az asztalokat teljesen körül ülik, a fogásokat fejed vagy vállad fölött nyújtják át, így gyakran rád ömlik a mártás. Az egyik szomszéd taszigál, a másik a képedbe böfög, vagy leokád.

Osztogatnak ugyan kitüntetéseket az udvarnál, de kiket léptetnek elő? Olyanokat, akik osztoznak a hatalmasok erkölcseiben! A kapzsiságban, a dőzsölésben, az iszákosságban, a kegyetlenkedésben! Igy van ez! A kapzsi király azt kegyeli, aki akárhonnan is, de pénzt szerez, a dőzsölőnek az kedves, aki szüzeket meg asszonyokat hajt föl neki, a részeges az ivócimborát becsüli, a kegyetlen abban leli kedvét, aki minél több embervért ont.

Aki nagy vétekkel be nem férkőzött a fejedelem jóindulatába, azt semmire sem becsülik, és bizony nem emelik föl alacsony sorból. Viszont az a kitüntetés, amelyik nem egészséges gyökerekből táplálkozik, nem valódi és nem tartós.  "Igazi dicsőségen - mint Cicero mondja - azt a hírnevet értjük, amelyet polgártársaink, hazánk, vagy felebarátaink előtti érdemekkel szereztünk." Ezt pedig sem a fejedelmek el nem érik, sem a szolgáik, mivelhogy szinte valamennyien bűnös hajlamaiknak hódolnak, s jót puszta véletlenségből, ha tesznek.

Akadnak, akik azt gondolják, hogy a fejedelem szolgálatában vagyont gyűjthetnek. Csakhogy ezek a vagyonszerzés érdekében eladják szabadságukat, és mégse gazdagodnak meg! Mert ha javadalmat adott neked a fejedelem, vagy hűbért engedett át, vagy bármi mással megajándékozott, annál többet kell szolgálnod, mennél nagyobb adományban részesültél. Aztán meg nem szoktak olyasmit adni a királyok, amit el ne vehetnének, ha kedvük szottyan rá. És még valami: kevés az olyan király, aki a magáét adja, többnyire rabolnak, hogy legyen mit adományozniuk. De a gonoszság bére sem a királynak nem hoz hasznot, sem a te javadra nem szolgál, ha megkapod adományul. Ismerjük az Írás szavát: "A haragnak napján mit sem ér a gazdagság."

Nézzük most a hatalmat. Sokak szemében szép dolog, ha valakinek befolyása van a fejedelemnél. Csakhogy a fejedelmek mellett nem tartós a hatalom, és a földkerekségen senkinek sem erőtlenebb, ingatagabb, gyengébb a helyzete, mint annak, aki a fejedelem kegyeltjének látszik. Mennyi vetélytárs, ellenségeskedés, gyűlölet! Mindenki befolyást akar szerezni, az udvaroncok nem bíznak meg egymásban, testvér nem lehet biztos a testvére felől, apa nem bocsát meg a fiának, sem fiú az apjának. Mindenki a maga érdekét lesi, mind előlépést akar, mind parancsolgat. Aki kegyben áll, azt ezer árgus szem figyeli és megannyi nyelv lihegi a romlását.

Cicero szerint nem adott Istentől nagyobb ajándék az embereknek a barátságnál. Csakhogy ettől az igen kedves, igen hasznos és igen szükséges jótól meg vannak fosztva az udvaroncok, mivel - amilyen fenékig romlottak valamennyien - nem lehetséges közöttük barátság, csak valamiféle cimboraság és rosszban való cinkosság. Egyikükben sincs erkölcsi erő, egy sincs, akit ne kísérne ezernyi bűn. Kemény dió ebben az emberzagyvalékban barátságra érdemes férfit találni.

Bizony az udvarnál olyan emberek között kell élned, akiket szívesebben neveznél erkölcsi erő híján tengődő állatoknak. De mindnek kedvében kell ám járnod, és az idők követelményéhez igazítani magad, cserélgetned-váltogatnod a természetedet, a körülményekhez igazodva csűrnöd-csavarnod a szót. Még a szakácsok, a pékek és ellátmányozók, a gabona- és borsáfárok előtt is meg kell alázkodnod, és meg kell vásárold jóindulatukat. Az ajtónállókról szóljak-e? Hej, hányszor mellbe taszít az ajtó szárnyával! Hányszor el nem kerget ökölcsapásokkal! Hányszor be nem zárja az orrod előtt a nyitott ajtót, amint meglátja, hogy jössz! Hányszor ki nem rekeszt, noha aranyat adtál neki, s közben a komédiást, a bohócot vagy vetélytársadat beengedi! Hányszor hazudja, hogy alszik a fejedelem, vagy tanácsülésen van, vagy beteg!

Az udvarokban minden szó hízelgés, igazat mondani nem lehet, dicsérik a hitványakat, ócsárolják a derekakat. Akik a történelemről adnak elő, meghamisítják és kiforgatják a múltat: jeles történeti műveknek nincs hitele, de vakon elfogadják az üres mendemondákat. A fejedelmi udvarokban ugyanis elitélendőnek tartják a tudomány ismeretét, és gyalázatszámba megy, ha valakit ékesszólónak neveznek. Így aztán csak teher a műveltség annak, aki mindenütt megvetésbe ütközik, és azt látja, hogy a dolgok irányítása - úgy is mondhatnám: hanyag kezelése - azokra bízatott, akik azt sem tudják, hány ujj van kezükön-lábukon.

Igaz, az udvari énekesek és citerások általában kitűnőek, mert a fejedelmek jobban kedvelik az effajta embereket, mint a filozófusokat vagy a poétákat. A bohóckodók, rágalmazók és rablók mindig hallgatóságra lelnek, egyedül csak nekik szabad azt tenni vagy mondani, amit akarnak.

Közben akármerre fordulsz az országban, mindenhol szidalommal illetik a királyt, a tanácsadóit, téged magadat is, mivel vagy túlságos terhek nehezednek az alattvalókra, vagy ellenség fenyeget, miközben az udvarban áll a bál, vagy vadászatot rendeznek.

Ha békére vágyunk, ha szeretjük a nyugalmat, ha magunknak akarunk élni, ha kívánjuk lelkünk üdvösségét, kerülnünk kell a királyi palotákat, az udvaroncok tülekedését, mert az udvarokban nem nyugalom, nem a szépművészetek ápolása és nem az erény szeretete uralkodik, hanem a kapzsiság, bujaság, kegyetlenség, részegeskedés, irigység és törtetés zsarnokoskodik. Ha pedig belekerül valaki ezekbe a bűnökbe, nem mentegetheti magát semmiféle érvvel, amidőn a bölcsek rásütik majd a gonoszság és ostobaság bélyegét!

Minden jót! Ha nem volnál magad is udvaronc, bizony bölcs férfiú volnál a szememben!

Bruck, az üdvösség 1444. évében, november 30-án.

Kedves Barátom,

Sokat gondolkodtam, mi lehet a baj? Hogy hozza a sors, hogy folyton félre megy minden? Hogy lehet, hogy ész, erő és szent akarat hiába sorvadoznak egy átoksúly alatt? Sajnos a helyzet teljesen egyértelmű: a magyarok elmebetegek. Legnagyobb ellenségük önmaguk.

1914-ben gróf Tisza István vezetésével boldog örömmel elmentek egy olyan háborúba, ahol saját bevallásuk szerint győzelem esetén sem nyerhettek semmit, viszont annál többet veszthettek. Tehát értelmetlen volt az egész, de azért elmentek, hogy addig sosem látott nagyságú erőfeszítések és áldozatok árán megérkezzenek Trianonba, ahol megtörtént az, ami vereség esetén várható volt. Például Sztancsay Miklós, Selmecbánya főjegyzője, is előre látta:

„Félek a jövőtől. Meglátod a világháborút nem kerüljük el. Ha hadba vonulunk Szerbia ellen, nyakunkra jön az orosz. Az angol meg a francia is szembe kerül a némettel. Olyan világégés lesz itt, melyből a Monarchia nem kerülhet ki győztesen. A háború vége Magyarországra lesz szörnyű. Szülőföldemet, Erdélyt, elnyeli majd az oláh. A Felvidéket, a tótsággal együtt uralma alá hajtja a szlávság. Tenyérnyi Magyarország marad.”

Ahol nemrég még 30 milliós magyar birodalomról álmodoztak egyesek, most hisztérikusan kántálták, hogy Igazságot Magyarországnak. Sokan ma sem fogják fel, hogy 1920. június 4.-én megkapták ezt az igazságot, a háború igazságát: jaj a legyőzötteknek!

A magyarok maguk keresték ezt az igazságot, önként, dalolva, cigányzenére, felvirágozva. Nem volt ez olcsó igazság. 700 ezren elestek érte, 800 ezren belerokkantak, ugyanannyian fogságba estek. A hadi kiadások összesen 33 milliárd koronát tettek ki. Ennek nagyságrendjét jól érzékelteti, hogy az állam évi bevétele 2 milliárd korona körül volt. A háború költségeinek több mint felét lakossági hadikölcsönből, harmadát fedezetlen papírpénz kibocsátásból, azaz pénzrontásból fizették. A vereség következtében a hadikölcsön kötvények fabatkát sem értek, a pénzük elértéktelenedett, az árak többezerszeresükre nőttek, megtakarításaik semmivé lettek.

A magyarok a történtekért semmiféle felelősséget nem vállaltak. Ha képesek lettek volna szembenézni a valósággal átkozhatták volna önmaguk, vagy vezetőiket, akik ide juttatták az országot. Ehelyett zsidózni kezdtek, annyira, hogy szinte államvallássá vált az antiszemitizmus. Az antiszemita nézetek helyességét törvényekkel is igazolták, amikben kimondták: boszorkányok márpedig vannak.

A fájdalom annyira elvette az eszük, hogy amikor megjelent egy falragasz azzal a szöveggel, hogy "Bethlen István egyedül harcol egész világ ellen! Álljatok mellé!", akkor a magyarok ahelyett, hogy adtak volna rá - a miniszterelnökre - egy kényszerzubbonyt, jórészt mellé álltak, s mindent alárendeltek ennek a kilátástalan küzdelemnek.

Az elmebaj 1941-re oly súlyossá vált, hogy hadat üzentek Szovjet-Oroszországnak, az Egyesült Államoknak, és háborúba keveredtek a Brit Birodalommal, annak ellenére, hogy egyikkel szemben sem volt semmiféle követelésük. Akikkel szemben volt, azokkal addigra már szövetségben álltak - egymással szemben. Tudathasadt állapotukban a magyarok eszelősen önmaguk ellen fordultak. Nekiláttak kiirtani a minden rosszért felelőssé s rabszolgává tett zsidókat, s ahogy a végeredmény mutatja, a háború során a magyarok egyedül ebben - az öncsonkításban - értek el sikereket.

A háborúban 100-180 ezer katonájuk esett el, 90-100 ezer megnyomorodott. A polgári áldozatok száma 80-100 ezer körül volt. Hadifogságba 500-700 ezer katonájuk került, 380-390 ezer oroszba, ahova még 250-300 ezer polgári személyt is elvittek kényszermunkásnak: 180-200 ezer nem élte túl. A munkaszolgálat, a deportálás, az ad hoc öldöklés vagy 500 ezer zsidó életét követelte. 

A magyarok anyagi kárban sem szenvedtek hiányt. Összesen 22 milliárd pengő értékben pusztultak el javak. A nemzeti vagyon 40%-a lett oda. A sínhálózat 40%-a, a mozdonyok 66%-a, a vagonok 75%-a. A dunai hajóparkból csak hírmondó maradt. Posta és telefonhálózat nem létezett. A hidakat felrobbantották. A gyárak 90%-a megsérült, több mint felük jelentősen, jó pár teljesen megsemmisült. Elveszett a munkagépek 75%-a, a mezőgazdasági géppark 60%-a, az állatállomány 60%-a, ezen belül a sertések 79, a juhok 80%-a. És még három falu. Aztán ilyen-olyan címen 330 millió dollárt kellett fizetniük a Szovjetuniónak, miközben 280 millió dolláros követelésük maradt a Harmadik Birodalom romjai alatt. Mai értéken számolva ez 4 milliárd 950 millió + 4 milliárd 200 millió dollár.

A magyarok 14 milliárd pengőt költöttek arra, hogy ezt elérjék. Nem ez volt a cél, de ez sikerült. A háború számláit jórészt pénzrontásból fedezték: ha elfogyott a pénz, gyorsan nyomtak még. Nem csoda, hogy világrekordot állítottak inflációban. Ráadásul a Magyarország nevű füstölgő romhalmaz orosz megszállás alá került, így el kellett tartani a Vörös Hadsereget is.

Az új élet hajnalán a magyarok - ha már úgyis benne voltak - gyorsan deportálták a történtekért felelőssé tett svábokat, pedig alig maradt vasúti kocsi az országban.

Miután a Kommunisták Magyarországi Pártja erőszakkal kisajátította a hatalmat s vele az ország minden javát, a magyaroknak nem maradt más választásuk, mint rohamléptekkel elindulni a földi paradicsomba vezető úton a fényes jövő felé, menet közben utolérni és meghaladni a megvetett „hanyatló nyugati rothadó kapitalista” világot.

A cél szentesítette az eszközt. Érdekében minden anyagi és emberi erőforrást egy kézben, a Párt kezében összpontosítottak, hogy hatékonyan, tervek szerint használhassák fel azokat. A magyarok terveit a Tervhivatal dolgozta ki. Általában ötévesek voltak és részeletekbe menően szigorúan megszabtak mindent az utolsó munkapadig lebontva.

A magyarok tervei természetesen mindig teljesültek. Ezekről a lapok - amiket persze tervszerűen, központosítva írtak - diadaljelentésekben számoltak be.

1950-1990 között alsó hangon 4000 milliárd 300 millió forintot ruháztak be a magyarok tervszerűen. Ez nagyjából az adott időszak állami összbevételeinek fele. Fele az iparba ömlött, ahol a Terv teljesítése meghatározott mennyiség bármi áron való legyártását jelentette, abból az anyagból, amit éppen kaptak, úgy, ahogy az agyonhasznált gépekkel sikerült. Ami elkészült azt sokszor veszteséggel vagy sehogy sem lehetett eladni, de nem baj, a Terv teljesült, volt prémium és kitüntetés.

A veszteséges vállalatokat a körülmények ellenére valahogy mégis nyereséges vállalatok hasznából finanszírozták. Mivel ilyenekből az idők folyamán egyre kevesebb lett, a magyarok kölcsönöket vettek fel. Annyit, hogy az adósság mértéke államtitok lett. Amelyik magyar hivatalból megtudta, az inni kezdett. A hiteleket a rendszer fenntartására költötték, olyan sikerrel, hogy Berecz Frigyes ipari miniszter statisztikája szerint 1987-re már csak a magyar gazdaság 3%-a volt képes a fejlett világ piacára eladható árut, megfelelő minőségben, problémamentesen, határidőre előállítani, azt nyereséggel értékesíteni.

Ekkor, négy évtizedes szervezett nyersanyag, energia, munkaerő és pénz pocsékolás után eljött a rendszerváltás, és a magyarok elindultak a szocializmusból a dadaizmusba vivő úton. Első útjuk – mint bevásárlóturista – Ausztriába vezetett, ahol az üzletekben megjelentek a táblák: Magyarok, ne lopjatok!

Világrekordot állítottak kopjafa és székelykapu állításban s remélték nemsokára beköszönt a megérdemelt jólét. Megteremtésére pártokat alakítottak. A versengésből végül a legtöbbet lopó és legnagyobbakat hazudó párt került ki győztesen.

A párt emberei megszállták az államot, annak kapcsolt részeit. Saját érdekeiknek rendelték alá a kormányzást, a törvényhozást, az igazságszolgáltatást. Helyzetükkel visszaélve pályázatokon, támogatásokon, túlfizetett megrendeléseken keresztül az állam jövedelmeit saját vállalkozásaikba, alapítványaikba, egyesületeikbe csatornázzák. Erőfölényükkel visszaélve pedig, amelyik cég megtetszik nekik, azt elvehetik. El is veszik. Ha mégsem tudják, tönkre teszik. Mindenhova hozzá nem értő, buta, tehetségtelen, züllött magyarokat neveznek ki, még a miniszteri posztokra is.

Stratégiai ágazatuk a sport és a hazugságipar. A magyarok ezermilliárdokat költenek rájuk, azaz öntik pénzük kijelölt zsebekbe, amiből nemhogy semmiféle hasznuk nincs, de szokás szerint óriási károkat okoznak önmaguknak. Azzal is, hogy hivatásos, jól fizetett agymosók és népbutítók serege fest nekik saját pénzükből ördögöket a falra. Kiváló munkájuknak köszönhetően a magyarok tévhiteket dédelgetnek és fantomokkal hadakoznak.

Elmebetegségük legszembetűnőbb jele, hogy rögeszmésen stadionokkal építik tele a Kárpát-Medencét. Közben büszkén feudalizálják az országot. Örökletes terheltségre utal, hogy bevezették a vármegye elnevezést és a főispáni titulust. Lettek megint udvari bolondok, sőt néhány udvari törpe is. Ha így folytatják, a magyarok nemsokára belépnek a harmadik jobbágyság korába.

És még csodálkoznak rajta, hogy semmit nem ér a pénzük, mikor gyámság alá kéne helyezni őket, mert nem tudják, mit cselekszenek. Persze – ahogy Simicska mondta – „mindenkinek alkotmányos joga, hogy hülye legyen.” Vagy dadaista. Mert a magyarok bizony egyre gyakrabban emelkednek értelmen túli, józan ésszel fel nem fogható tartományokba. Akkor is, mikor uniós fejlesztési pénzen kutyafitnessz centert építettek Drégelypalánkon. Bordrogkeresztúron meg 40 centis kilátót.

És a lakosok nem kergették el a polgármestert kapával!

Megszokták - vagy már észre sem veszik? -, hogy csúfot űznek magukból.

Remélem, azért Te jól vagy!

Én most megyek eszem egy jó giroszt. Van egy jó kis török büfé itt a sarkon.

Szeretettel ölel

Pista

Döbling, 2023. március 16.