Kedves Barátom!

Minap az intézet könyvtárában kezembe került egy kötet, A Mai Széchenyi címet viseli. 1935-ben jelent meg és a kor egyik emblematikus történésze, Szekfű Gyula szerkesztette. Munkáimból válogatott ki oly részeket melyekre érdemesnek tartotta felhívni a kor emberének figyelmét. Persze hiába. Most én ebből válogattam ki néhány passzust, hasonló szándékkal. Cseppet aktualizáltam, itt-ott kicsit átírtam, szerkesztettem. Tudom, feleslegesen tettem, mert úgysem lesz az ég egy adta világon semmi foganatja. Baj, de megszoktam. "Tiszta szándékú, sokszor ismételt, és azt hiszem, legalább egy kis méltánylást érdemlő szavaimnak legkisebb hatása nem volt", sem 1847-ben, mikor ezt a mondatot leírtam, sem soha. Talán mert

„A Lajtán túl kezdődik a sötétség, és kelet felé e folyó képzi a civilisatio határvonalát!” Hány ízben hallottam magas helyekről e sententiát. S fájdalom, nem tagadhattam, hogy ez igen sok tekintetben igaz. De éppen azért, mert ez némileg így van, ugyan miért nem eszközli tehát a kormány szent tiszte szerint ennek minél előbbi jobbrafordulását? Mikor, ha jobban megvizsgáljuk, kiderül, hogy Magyarország nem csak elmaradott, hanem beteg, sőt már rothadásnak is indult. Hogy ismét életnek forduljon, nem holnap, de ha lehet még ma kell fekélyeiből kitisztítni. Első lépés a gyógyulás felé az önmegismerés, mert egyedül az önmegismerés keserű gyümölcse által nyerheti el teljes egészségét az emberi lélek s egyedül ennek egészséges léte emelhet embert úgy, mint nemzetet valódi hivatásának fényfokára. Ürítsük hát a megismerésnek keserű serlegét fenékig, s valljuk meg, hogy tán nincs ország e földön, hol annyira össze volna zavarva a hazafiságnak magasztos eszméje, mint nálunk, hol nem egy gyalázattal megrakott, erkölcsi fekélytől émelygésig rossz szagú honfitársunk tartatik mentségre s kíméletre méltónak, sőt nem ritkán még a legjobb hazafiság hírében is áll, csupán mert ügyesen tudja viselni a magyar szerepét: hazafiságról szaval, mindenüvé zsinórt varr s mindent veres, zöld és fejérrel eltarkít. Mintha a hazafiság e küljelei már elégségesek volnának! Mi nem egyebet jelent, mint velő elibe tenni a külsőt, lényeg elibe a szint, élet elibe a halált, minthogy nincs elidegenítőbb, nincs semmi visszataszítóbb, méltó antipathiát gerjesztőbb, mint az üres, nyavalyás, bűnös kebelre rámázolt hazafiság. És hány ily külmázas dolgozik a haza meggyilkolásán! Például úgy, hogy a múltat a jelennel s Magyarország azelőtti és mostani bajait – ki szándékosan, ki tudatlanságból - összekevervén, oly hangulattal ülnek képzeletbeli lovukra, mintha jelenleg is a törökkel kellene vívni, észre sem vévén, hogy az nem kontyos, kivel dolguk van, hanem egyenesen a civilisatio, melyen kard nem fog, s mely előtt a legtündöklőbb vitézség is térdre esni kénytelen. Pláne mert egyik moszkovita hazafias handabandázó sem rendelkezik ilyen vitézséggel, hisz még szavaik, melyekkel vagdalkoznak sem sajátjaik, hanem lopták vagy vették nekik drága pénzen. Lásd hát, ez fő oka annak, hogy a magyar hazafiság nem áll túl nagy becsben a világ színpadán és nem képes sympathiát gerjeszteni, hisz hazánk annyi bitor fényű álhazafiságtól van elrútítva, mely tapsot arat s bálványul emeltetik idebenn.

Felette káros volna még tovább is folytatni ezen idétlen kuruc politikát. Nézzük csak egy kissé közelebbről: ugyan mi lehet ezen visszatetsző eljárásnak oka? Uralkodási vággyal egybeszőtt gyermekies dac; történelmi s mellette hétköznapi hazugságokban élés; s végül fel nem fogása házassági viszonyunknak Európával. Ím, főkép e három kútfőből veszi politikai idétlenségünk eredetét. Nemzeti jellemünknek a pajkosság s betyárság mellett többek közt még egy másik árnyoldala is van, és ez a dac. A „csak azért is, ha törik, ha szakad.” És törtünk és szakadtunk mindig. És persze mindig másokat hibáztattunk miatta. S hogy miért alakul szinte mindig így? Hát mert míg másutt a tudásnak, a becsületességnek, nemes viselkedésnek és erénynek mily összege, vagy legalább mily jeles ész szükséges ahhoz, hogy a fiatal kezdő csak egy kitűnőbb állásba helyezhesse magát, addig nálunk, kivált a legújabb időkben, efféle szerencsére semmi qualificatio nem kell, csak egyedül dac és mosatlan szájból fakadó piszok a kijelölt ellenségek, falra festett ördögök ellen. Az efféle szereplők rögtön az egekbe emeltetnek és úgy tiszteltetnek felette sokak által, mint a hazának legnagyobb jótevői. Nem csuda, hogy nem létezik és soha nem is létezett e világ hátán oly nemzet még, melynek legkényeseb kérdései körül oly felette nagy számú tudatlannál tudatlanabb szakács oly sokáig viselne előkelő, sőt vezető szerepet. Az ő tactikájuk jobbadán sympathiák, antipathiák és pajtásság körül forog. Ha valakit nem kedvelnek vagy nem cimborájuk, azt tüstént rossz embernek, sőt hazaárulónak hajlandók kikiáltani, ugyanakkor szeretett emberük és pajtásuk szemében a gerendát sem látják; a szegény haza, nemzetünk felvirágzása pedig náluk mindig alárendelt tekintet, mert hiszen a párt, egyedül a párt, és az ezzel szorosan összekötött uralkodási viszketegség az, melynek mindent alárendelnek. Ezek mindent, mi csak tőlük telik elkövetnek pártjuk szaporítására és az Európai Unió minden módoni rágalmazására, gyűlöletessé tételére. Ha pedig bárhol is meggyűlnek az Uniónak bajai, azt nem érzik sajátjuknak, sőt annyira vetemednek, hogy kárörvendenek bután. És aztán azt gondoljuk, az efféle politikai eljárás üdvünkre szolgál? Mily szomorú és valóban csak gyermekekhez illő csalódás vár így reánk!

A mostani kormány és táborának bűne azért is megbocsáthatatlan, mert annyi gyűlöletet, annyi erőszakot, annyi terrorismust hoztak nem csak a politika mezejére, de ezen szép ingredienseket bizonyos systemával még a társasági körökbe is oly sikeresen be tudták csepegtetni, hogy alig létezik családi viszony többé, mely a politikai láz mérgétől nem volna elfertőztetve. A „libsi” nevezetet, bizonyos megvetést és egy sajátszerű lenézést csatolván hozzá, ők találták fel, ők cultiválják és alkalmazzák minden különbség nélkül mindenkire, ki nem táboruk tagja – ahová MP is tartozott. MP azon halandók egyike, kiket a véletlen, a körülmények játszi fordulata a szokottnál magasb fénykörbe állítottak. Nem fog ezen bálvány ereje ugyan mindig tartani, de ő ma a csalódottak hőse, a becsapottak kedvence, ő, aki nemrég még maga is a csalók és becsapók közé tartozott és eszébe se jutott, hogy rendszert váltson, most ő adna mindennek jobb fordulatot, ő menté meg a hazát, ő fog minden bajainkból kirántani, s ő fogja, hallgassanak csak rá, a dicsőség és valóság isteni lakába vezetni a magyart! (Hasonlóképp, mint korábban más népszerű álpróféták, például az Orbán.)

Míg a varázs tart, MP szavai mindazoknál, kik bűvkörében élnek bizonyításra nem szoruló alapvetések. Ígérje nekik a föld minden kincseit, elhiszik; ígérje nekik magát a mennynek országát, nem kételkednek. Ily hatalommal emelni lehet, de süllyeszteni is a hazát. Százszorta szerencsés az, kinek az első sikerül, mert akit felkarol a népszerűség roppant ereje, azt viszi és sodorja tova, ha magát, mint lelketlen törzsök felkaroltatni engedi; de nem ám azon képzeleti mennybe viszi, melyet a forró vér oly szép színekkel fest, hanem azon tévutakba, melyekbe eddigelé minden féket vesztett, szenvedelmeit követő és az ész körébe vissza nem tért nép okvetlen eljutott. Ezen tévutakba ennél fogva az oly kevéssé kifejlett magyar is minden bizonnyal eljut, és szaporábban, mint gondolnánk, kivált, ha érzelmei szent sugallásoknak, felfogásai alaptételeknek, hajlamai, vágyai szeplőtlen tisztaságúaknak, irányai okvetlen üdvösséges célra vezetőknek hirdettetnek bálványai által. És az ábrándozások ily édes mámorában a nép úgy belesüllyesztetik, hogy jaj annak, ki a nép csalhatatlan sugallásainak vakon nem hisz, vakon nem hódol. Csak sajnos ilyen népi inspiráció korántsem elég oly szövevényes s rendszerint oly hosszadalmas munka sikeres elvégzésére, minek eredménye egy egész nemzetnek újjászületése, hol elragadtatás és rajongás ritkán használ, a hóbort pedig mindig árt, de egyedül a józan, a kiábrándult felfogás, és kirekesztőleg csak az összevető s kiszámító elme győzhet, mert amit ki kell ganézni, amit rendbe kell rakni, az Augeias istállója. Na ez az, amiről senki nem beszél. Talán mert hozzá sem akarnak fogni a dologhoz, mert tán szerintük minden jó, úgy ahogy van, a lényeg, hogy ők üljenek a kormánynál. Csakhogy ettől még nem lesz jobb semmi. Az ország ugyanúgy fog működni tovább, ahogy addig, hisz egy rossz kocsi sem lett még soha jobb attól, hogy valaki más ült a volánhoz. Szóval nekünk nemcsak sofőrt kell váltani végre, hanem a kocsi szerkezetét felülvizsgálni, működését ésszerűsíteni! Már rég meg kellett volna tenni, mert ezzel mostanival csak tönkre menni lehet, haladni nem. Én nem látok erre szándékot, pláne nem elképzelést. Csak hát az a baj, hogy ez lenne a lényeg, ami nem kerül szóba évtizedek óta, csak megy a handabanda pro és kontra. És itt a hatalom megszerzéséhez ez elég, mert Magyarországban a közértelem súlya oly parányi, hogy beérik annyival, hogy „zászló-zászló-szív”, „árad a Tisza”, meg „hajrá Magyarország, hajrá magyarok”. Persze hajrá, meg minden, de így nemhogy nyerni, de helyezést sem fogunk elérni soha, hanem maradunk örök vesztesek. No de sebaj, majd éldegélünk légvárainkban csupasz seggel téveszméink dédelgetve büszkén tovább, ahogy eddig. De forduljunk most el az undok képtől, hol a maszlagos fény üli bitor ünnepét, s habár iszonyattal vagyunk is kénytelenek látni a rothadásnak mennyi jelét viseli nemzeti testünk, azért ne csüggedjünk, sőt bízzunk magunkban – jobb híján.

Én jobb híján most átrándulok Grinzingbe a Maria Schmerzen Kirchébe. Az a legszebb templom a környéken. Ott fogok imádkozni s kérni az Istent, világosítaná meg a magyarok elméjét s mentené meg őket önmaguktól. És ha már ott vagyok, nem messze onnan a domboldalon, a szőlőskertek között, van egy jó kis heuriger, na oda még betérek.

Minden jót nektek!

Szeretettel ölel

Pista

Döbling, 2025. június 22.

ps: Csaba királyfi közben kitanulta a latin ABC-t s olyan jól megy, hogy már Samuel Johnsont olvas. Ő a XVIII. század meghatározó brit konzervatív gondolkodója volt. Őt idézte nekem nemrég: „A patriotizmus egy gazember utolsó menedéke.” Azé, aki kérkedik vele.